Újév
Nem kevés idő telt el mióta legutoljára írtam. De igyekszem újra rendszeressé tenni. A probléma nem az volt, hogy nem tudtam volna miről írni, hanem hogy se energiám, se motivációm nem volt. A dolgok azóta sem álltak meg, nem mondhatnám, hogy ez egy nyugodt, változásoktól mentes időszak, itt mindig van valami történés. Igyekszem nagyjából képbe hozni titeket, hogy mik történtek a legutóbbi bejegyzés óta.
Talán ott hagytam abba, hogy útban voltunk Muriwaira, ahol egy hónapos house sittinget vállaltunk. Ez az élmény teljesen más volt a korábbihoz képest, Brixton gazdái sokkal felelősségteljesebben kezelték az egész helyzetet. Nem is volt semmi probléma, már ismerősként érkeztünk meg hozzá. Muriwairól annyit érdemes tudni, hogy Aucklandtól kicsit északabbra fekszik a sziget nyugati partján. Elképesztően gyönyörű, kicsit vadregényes hely, hosszú, végeláthatatlan fekete homokos partszakasszal, sziklákkal, és a Tazmán tengerrel. Emellett szörfös paradicsom, és egy kis összetartó közösség. Maga a ház meseszerű, a konyha ablakából a víz felett lemenő napot lehetett látni. A tulajdonosok felkészítettek, hogy néha elég szélsőséges időjárási körülmények lehetnek, megmutatták a generátor helyét, működését, hogyha valamiért megszűnne az áramellátás az ott tartózkodásunk alatt, meg tudjuk oldani. Bemutattak a szomszédoknak is, ha bármire szükségünk lenne. Természetesen az állatorvosnak is jelezték, hogy mi fogjuk Brixton gondját viselni a következő egy hónapban, ha bármi baja lenne, akkor ne lepődjenek meg hogy ismeretlenekkel érkezik. Szerencsére semmi gond nem volt, se az időjárással, házzal, sem pedig Brixtonnal. Meg kell hogy mondjam, könnyen meg tudnám szokni ezt a látványt és környezetet, amiben ott éltünk: filmbeli, már-már giccses tengerparti kutyasétáltatásokkal, környékbeli kirándulásokkal, reggeli kávéval a kézben a tenger bámulásával, este a csillagos ég megfigyelésével.
Ennek ellenére mégis elérkezett az első komolyabb mélypont itt létünk során. Azt tudtuk, hogy előbb utóbb muszáj lesz valami munkát találnunk, mert bármiféle bevétel nélkül csak fogytak a megtakarítások, még így is, hogy a szállásért nem kellett fizetnünk. Sajnos ez a folyamat sokkal nehezebbnek ígérkezett, mint azt először gondoltuk. Hiába jelentkeztünk egy csomó helyre, általában választ sem kaptunk. Mivel július, augusztus az itteni tél közepe, nem nagyon találtunk gyümölcsszedős munkákat sem. A helyzet odáig romlott, hogy pár hétnyi megtakarításunk maradt, haza szóló regjegy, és tervek nélkül. Azt tudtuk, hogy júli 18-ig ott leszünk, de hogy utána mihez fogunk kezdeni, arról fogalmunk sem volt.
Korábban elkedztem már szakmán belül is állásokat keresgélni, hátha az könnyebben összejön, és onnan legalább érkeztek visszajelézések. Volt is egy potenciális cég, akikkel már túl voltam pár kör interjún, és már csak az utolsó forduló volt hátra. Ez volt számomra az első szakmai interjú egy itteni céggel, angolul, majdnem fél év szakmai szünet után. Mondanom sem kell iszonyatosan elrontottam. Nem voltam elég felkészült, nem tudtam pontosan mire számítsak. Ennyire kellemetlenül legutoljára talán az egyetemen éreztem magam egy olyan vizsgán, amire egy percet sem készültem. Annyira rossz volt, hogy a végén elnézést kértem tőlük, hogy nem akartam rabolni az idejüket. Ezt az élményt nem ők tették kellemetlenné, ők végig korrektek voltak, és a feltett kérdésekkel sem volt semmi baj. Aki napi szinten benne van, az tud rá válaszolni gond nélkül, de én akkor már egy ideje nem foglalkoztam ezzel, és hát könnyen felejtek. Ez az egész “élmény“ eléggé padlóra küldött. Azt éreztem, hogy mindennek vége, mehetünk haza úgy, hogy még egy fél évig sem tudtuk kihúzni.
Sok választás nem maradt, vagy feladjuk és haza megyünk (ha Margót eladtuk volna, abból tudtunk volna két repülőjegyet venni hazáig), vagy bele adunk mindent addig, ameddig még futja a pénzünkből, és valahogy megfordítjuk a helyzetet magunk körül. Szerencsére a másodikat választottuk. Az utolsó két hét Muriwaion azzal telt, hogy minden létező álláshirdetésre ráugrottunk, szinte meg sem nézve mi az, csakhogy találjunk valamit. Többen is mondták, akik itt voltak korábban, hogyha már teljesen kilátástalan a helyzet, akkor mindig jön valami új lehetőség, és szerencsére ez nekünk is így lett. Utólag visszatekintve erre, úgy gondolom hogy a különbséget a hozzá állás jelenti. Ameddig még úgy ereztük, hogy kell majd munka, de még “megvagyunk azért”, addig sokkal válogatósabbak voltunk, és az akkor megtett minden nem volt egyenlő azzal a MINDENnel, ami a szorult helyzetben kijött belőlünk.
Az első lehetőség egy teszt nap volt, egy vegán étterem konyhájában, Auckland belvárosában, mint konyhai kisegítő, előkészítő. Bár ez csak egy fix 3 hetes lehetőséget ajánlott, úgy voltam vele, hogy kezdetnek nem rossz, akkor legalább 3 héttel tovább tudunk maradni, ha összejön. El is mentem a megbeszélt időpontra. Mindig is ki akartam próbálni egy ilyen környezetet. Akik ismernek azok tudják, hogy mennyire szeretek főzni, és kíváncsi voltam hogy csinálják a nagyok. A hely nagyon szimpatikus volt, és az ott dolgozók is segítőkésznek és befogadónak tűntek. Őszintén szólva, én nagyon élveztem az ott töltött időt. A munka abból állt, hogy különféle zöldségeket kellett különféle módokon felvágni, előkészíteni. Ha más nem is, legalább fejlődik a technikám a késsel. A próbanap körülbelül 3-4 óráig tartott, a végén kaptam cserébe egy ebédet, hogy megkóstolhassam mi is készül a sok zöldségből. Azt mondták, hogy a hét végéig vissza jeleznek, még mások is mennek tesztnapra a következő napokban. Mivel nem szerettem volna egy lapra feltenni az itt maradás lehetőségét, ezért a következő napokban tovább nézelődtem.
Folytattam a keresést szakmán belül is, szerencsére nem vette el a kedvemet a rosszul sikerült interjú. Valahogy könnyebben el tudtam engedni, hogy ez nem azt jelentette, hogy nem vagyok elég jó, csak hogy nem voltam elég felkészült, és több energiát kell belefektetnem. Így, hogy már volt legalább egy tapasztalatom, azt is könyebb volt behatárolni, hogy mire számíthatok. Gyakorlatilag mindenre jelentkeztem, ami egy kicsit is a profilomba vágó volt. Így kötöttem ki egy interjún egy szénbányával, ahova beágyazott fejlesztőt kerestek. Korábban eszembe sem jutott volna, hogy egy ilyen helyen is alkalmaznak szoftveres embereket, pedig mostmár logikus. Egy nagy precizitású GPS alapú helymeghatározó rendszer fejlesztése, eszközök integrálása a munkagépekbe, és szenzor adatok továbbítása egy központi adatbázisba lett volna. Mondanom sem kell, ez elég izgalmasnak hangzott, és amikor az interjú során megkérdezték, hogy milyen tapasztalatom van terepen való vezetésben, terepjárózásban, ez csak fokozódott. Az interjú nagyon jól ment, tudtam válaszolni a hardveres és szoftveres kérdésekre is. Az egyetlen negatívum az volt, hogy a munka a déli szigeten, egy kis várostól 30 km-re, a semmi közepén lett volna.
Egyik este, a kanapén ülve Zsófi mutatott egy hirdetést, amiben asztalost kerestek campervan átalakításokhoz. Nem kellett hozzá semmi papír, elég volt némi tapasztalat a különböző gépekkel, amit használni kell a munka során. Precizitás pipa, önálló munkavégzés nem gond, figyelem az apró részletekre megvan. Ráadásul a hirdetésben leírták, hogy lehet menni párban is, elég, ha az egyik félnek van tapasztalata. Már-már túl jónak hangzott, hogy igaz legyen, de mivel a posztot csak fél órája rakták ki, ezért láttam rá esélyt, hogy még az első jelentkezők között legyünk. Írtunk is nekik egyből. Pár nap elteltével már meg volt egy videó interjú, és egy lebeszélt személyes találkozó. Ráadásul Muriwaihoz közel is voltak, kb. 25 percre autóval. Elmentünk hát találkozni velük. Egy nagyon szimpatikus fiatal pár fogadott minket. A lány, Katrin Németországból jött pár éve utazni, aztán megismert egy helyi kiwi srácot, Zaket és végül itt ragadt. Egy éve született egy kisfiuk, és kb. két éve kezdtek bele a campervan építésbe. A srác eredeti szakmája vízvezeték szerelő volt, a lányé pedig textil ipari mérnők. Amikor átalakították Zak munkás furgonját saját maguknak, aztán végül eladták, akkor rájöttek, hogy ebből egész jó üzletet lehetne csinálni. Először csak Zak hagyta ott a munkáját, vett egy másik autót, amit elkezdett átalakítani. Később Katrin is felmondott és mindketten belevágtak teljes állásban. Mivel nem sokkal később megszületett a kisfiuk, ezért kellett találniuk valakit, aki tud helyettük vagy mellettük építeni. Volt egy korábbi alkalmazottak, de nem voltakmegelégedve a munkájával, így kerültünk oda mi. Már elsőre nagyon szimpatikusak voltunk egymásnak, ahogy beszélgettünk a folyamatokról, látták hogy van némi tapasztalatom az építés terén, szóval sikerült meggyőzni őket, hogy minket keresnek. Az egyetlen probléma az volt, hogy én közben kaptam visszajelzést a konyháról, hogy szeretnének velem dolgozni, viszont Zakéknek is azonnal kellet valaki, hogy fel tudjanak készülni a szezonra, és legyenek kész autók minél hamarabb. Közben kaptam visszajelzést a bányából is, szerettek volna lereptetni magukhoz, hogy személyesen is találkozzunk, és mielőtt döntést hoznék, legyen esélyem kicsit megismerni a környezetet. Az eddigi sikertelenségek helyett most hirtelen 3 különböző lehetőség is adódott. Csak választani kellett. A bányát nehéz volt elengedni, szponzoráltak is volna, ami lehetőséget adott volna arra, hogy tovább maradjunk itt, mint egy év. Emellett nagyon izgalmasnak hangzott a munka, szimpatikusak voltak az emberek, akikkel beszéltem, és izgalmas lett volna a környezet is. Semmiképpen sem a megszokott irodai élet. Ezek ellenére nemet mondtam rá, mert a jó dolgok mellett elképesztően izolált lett volna. Nemcsak nekem, de Zsófinak is, nem sok lehetőséget adott volna, hogy valamit tudjon dolgozni. Ennyire nyugodt, külvilágtól eltávolodott életre még nem voltam készen. A konyhát hiába szerettem volna, csak 3 hétre szólt a szerződés. Emellett a fizetés is kevesebbre jött ki sokkal. Így természetesen azt is vissza mondtam, az építés minden szempontból kifizetődőbbnek bizonyult. A végén megbeszéltük Zsófival, hogy őt is érdekli, szeretné magát kipróbálni, tanulni valami új dolgot, úgyhogy vágjunk bele abba. Ráadásul így mindketten tudunk valamit csinálni, együtt.
A következő megoldandó feladatot a lakhatás kérdése jelentette. Akárhogy is néztem és számoltam, nem jött ki kedvezőbben, ha a kocsiban maradunk. Egyrészről ha valami ingyenes kempinget nézünk, akkor meg kell oldani a napi tisztálkodást, mégiscsak fizikai munkára jelentkeztünk. Ez nem egyszerű, Auckland környékén nem sok lehetőséget találtam erre. Ha pedig egy fizetős kempingben maradunk, ahol van fürdő, konyha, akkor pedig anyagilag nem jövünk ki túl jól. Így az tűnt a legkedvezőbb megoldásnak, ha valahol bérlünk egy szobát. Viszont erre összesen 4 napunk volt.
A következő részben írok majd erről bővebben is, illetve az utána lévő történésekről de ez a poszt már így is elég hosszúra sikeredett, úgyhogy valamit hagyok későbbre is. Remélhetőleg most nem fog fél évig tartani, hogy újra írjak, igyekszem majd februárban megtenni ezt.
Szerencsére a Muriwaion töltött idő a nehézségek ellenére is nagyon jó volt, és emlékezetes marad. Brixton már a távozásunk napján hiányzott, nagyon megkedveltük mindketten. Az ittlétünk alatt még szörfözni is eljutottunk, életünkben először. Ez lehet hiba volt a részemről, mert egyből bele szerettem (bár ez kicsit sem lepett meg :D). Mivel nem sok más olyan elvetemült volt a környéken, aki a tél közepén akart volna megtanulni hogyan is kell felpattanni egy hullámra, ezért a “csoportos“ óra a szörfsuliban elég meghitten telt, 3-4 fős társaságban az oktatót is bele számítva. Azóta már tudjuk hogy ez a szezonban kicsit máshogy néz ki, kb 15-20 résztvevő van egy egy ilyen oktatáson. Mindenesetre nekünk nagyon jól jött így ki, fizetnünk ugyan annyit kellett érte, mégis olyan volt mintha magán órán lennénk. Azóta a szörfözés lett számomra az új mászás. Nagyon élvezem, teljesen kikapcsol és feltölt. Nehéz leírni milyen érzés a naplementében a deszkán ülve a következő hullámra várni, és lehetőleg meglovagolni azt. Inkább azt javaslom, hogy aki teheti próbálja ki mindenképpen. Remélhetőleg előbb-utóbb egy saját deszkát is beszerzek, addig meg marad a szörfsulis kölcsönzés. Ezt kicsit sem bánom, nagyon jó kis társaság szokott ott lenni, mindig van egy két kedves szavuk az emberhez.
