Tongariro
Legutóbb, mikor lett volna lehetőségünk meglátogatni a Taupo tó környékét, úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk a hideg idő miatt. A tó az északi sziget közepe fele található, távol van a tengertől, és az óceántól is, ami azt jelenti, hogy ott legalább 5-10 fokkal hidegebb a levegő hőmérséklete. Ez mostanra sem változott (ugyanis azóta csak méginkább tél lett), de mégis úgy döntöttünk, hogy bevállaljuk az éjszakára ígért 1-2 fokot. Ez is jól mutatja, hogy kezdünk megedződni. Lehet a jelenlegi budapesti nyarat már ki sem bírnánk :D.
Yolande-tól délnek vettük az irányt egy gyönyörű napsütéses szombaton. Valahogy itt szombatonként mindig jobb az idő, nem volt ez máskép most sem. A Taupó Új-Zéland legnagyobb édesvízi tava. Vízfelületét tekintve nem sokkal nagyobb a Balatonnál, cserébe legmélyebb pontja 186 méter. Vize gyönyörű, kristály tiszta, smaragdzöld színű. Közkedvelt hely az itteniek körében. Két éjszakát töltöttünk itt, az elsőt egy fizetős kempingben, a másodikat a tó partján. Itt éreztük először hogy tél van. Nem is a hideg miatt, hanem vasárnapra megjött a már otthonról ismerős, szürke, nedves, téli idő, amiben nem sok mindenhez van kedve az embernek. Szerencsére ez volt az első ilyen nap, ezért még nem akartunk begubózni, hanem inkább elmentünk egy rövid túrára a Huka Falls-hoz. Ez a vízesés a Waikato folyó medrében található, és hatalmas vízhozammal rendelkezik. Másodpercenként több mint 220 köbméter víz “esik” át rajta. Nehéz befogadni azt az iszonyatos erőt, amit képvisel. A legcsodálatosabb mégis a színe. Hideg, türkizkékes színe egy gleccser folyóra emlékeztet. A túra útvonal végig a parton vezet, aki erre jár annak tudjuk ajánlani. Itt is lehet találni geotermikus forrásokat, az egyik pont ebbe a folyóba torkollik, természetes medencéiben lehet élvezni a langyos vizet.
Következő úti célunk a Tonagriro nemzeti park volt, itt palackozzák ugyanis Zsófi új kedvenc vízét :D. Na jó, nem emiatt jöttünk ide, hanem a vulkánok miatt. Ez a hely adta a Gyűrűk Ura filmekből híres Mount Doom vulkanikus kráterét, ahol az ‘egy gyűrűt’ elpusztították. Egyikünk sem nagy rajongója a filmeknek, de most mégis végignéztük a trilógiát. Mégiscsak más úgy, hogy a “hátsó udvarban” ott található a Végzet Hegye! Szerencsére a valóságban sokkal barátságosabb, és az orkok sem okoztak fejfájást. Az egyik híres itteni túra útvonal a Tongariro Alpine Crossing, amely a kráterek között vezet végig. Alapvetően ez egy megerőltető, de viszonylag könnyen teljesíthető egynapos túra. Mi ezt most nem mertük bevállalni, mert nagy része már havas, jeges, és nem volt meg az ehhez megfelelő felszerelésünk. Megcsináltuk helyette a kis tesóját, a pár kilométerrel rövidebb, de hasonló terepen vezető Tama Lakes tracket. Szerencsére volt két teljes értékű, napsütésben gazdag napunk, így be tudtuk ezt vállalni. A hegyen így is bele futottunk a szokásos nagyon változékony időjárásba, egy szakaszon alig láttunk pár méternél tovább az átbukó felhők miatt. Nagyon sajátos karaktert adott az egész helynek, gyönyörű volt. A másik túra a Soda Springs-hez vezetett. Ennek útvonala az Alpine Crossing egy szakaszán megy, a Mount Ngauruhoe (ez volt a végzet hegye) körül, aktív vulkanikus terepen, a már megdermedt láva folyamok között. Kint is volt egy tábla, hogy vigyázz, ha itt áthaladsz, bekerülsz a veszély zónába, ugyanis a vulkán bármikor, előjel nélkül kitörhet. Én nem foglalkoztam vele túl sokat, legutóbb 1956-ban volt nagyobb aktivitás, annak a nyomai láthatóak most is. Zsófit kicsit stresszelte a dolog, de végül nála is győzött a kíváncsiság. Utólag azért megnéztük, hogy mennyi esélye lehet egy kitörésnek, és meglepődve olvastam, hogy heti szinten észlelnek mozgolódást a legnagyobb (Mount Ruapehu) kráternél, és hogy a veszély szint jelenleg is Level 1-es (Itt legutóbb 2007-ben volt nagyobb kitörés). Ez azt jelenti, hogy bármikor találkozhattunk volna kisebb rengésekkel, aktivitással. E fölött áll a Level 2-es szint, amiben már nem ajánlott ezt a területet megközelíteni. Szerencsére mi nem tapasztatunk semmit, de realizálnom kellett, hogy ez tényleg nem csak egy régről megmaradt kráter, ahol semmi veszélye annak, ha ott van az ember, hanem egy aktív terület, ahol figyelni kell, és számolni azzal, hogy bármikor történhet újabb kitörés.
A hegyek keleti oldalán az egész területet sajátos, fekete homokos sivatag övezi (Rangipo Desert), színes aljnövényzettel. Ez az oldal katonai terület, ahol az új-zélandi hadsereg gyakorlatozik. Az egyik túránk során hallottunk is morajló, robbanás szerű hangokat. Ez nem sokat javít a hangulaton a vulkánok között, főleg hogy a köd miatt éppen nem láttunk magunk körül semmit. Szerencsére, amint kitisztult egy kicsit az ég, már látszott, hogy a hangok forrását nem a kráterek adták. Utólag utána olvastam, és aznap is volt valami hadgyakorlat, éles robbanó szerekkel, azt hallhattuk. A sivatagon egy aszfaltos út vezet végig, hatalmas villany oszlopokkal az út mellett. Elképesztő hangulata van az egész helynek. Kétszer is jártunk itt, egyszer napsütésben, egyszer esőben és felhők között. Itt forgatták a mordori jeleneteket a Gyűrűk Ura filmekben. Még egy forgatási helyszínt néztünk meg a környéken, Gollam medencéjét. Ez egy gyönyörű, hűvös-kék színű vízesés. Igazából már nem is tudom nyomon követni ez hanyadik zuhatag lehetett, de mégis mindegyiknek teljesen más a hangulata, sosem bántuk még meg, hogy megnéztünk egy újabbat.
5 éjszakát töltöttünk ott, szerencsére találtunk egy nagyon jó ingyenes kempinget, ahol még áramot is lehetett használni a fűtéshez, ha fizetett érte az ember. Most, hogy a túra szezonnak már vége volt, a síszezon pedig még nem kezdődött el, nagyon nyugis volt az egész. Csak páran voltak rajtunk kívül, szóval a hely miatt sem kellett aggódnunk. Az éjszakai hideg sem volt vészes, így hogy tudtunk fűteni, alvás közben pedig továbbra sem fáztunk, szerencsére nagyon jó a takarónk. Csak az eső esett minden este, emiatt mindig elég párás, nedves volt minden.
Már éppen azon kezdtünk gondolkozni, hogy merre töltsük a maradék pár napot, mielőtt vissza mennénk Aucklanden keresztül Muriwai-ba. Egyszer csak jött egy üzenet a kiwisitters oldalról, hogy nincs-e kedvünk egy kutyusra vigyázni Aucklandben, vasárnaptól szerdáig (06.16.-06.19.). Ennél jobban nem is alakulhatott volna, mert a Muriwai-i családdal kedd reggelre (06.18.) volt megbeszélve a következő találkozónk, ahol mégegyszer átbeszéljük a dolgokat, és elvisszük Brixtont egy közös sétára. Szóval egyből igent mondtunk rá. Ráadásul a kutyus, akire vigyázni kellett (Zuma), nagyon aranyosnak tűnt a képeken. Úgy beszéltük le, hogy már szombat este ott alszunk. A tulaj elég rugalmasnak tűnt, azt mondta menjünk oda akár úgy is, hogy ő még nem ért haza. Meg is adta a kódot, amivel be tudunk menni az ajtón. Szerencsére nem így tettünk, hanem csak este 7 felé értünk oda, amikorra már ő is haza érkezett. Annyit tudtunk Zumáról, hogy mentett kutyus, akinek elég erős szorongása van, és nagyon figyelem éhes. Ezen kívül még megemlítette a gazdi, hogy a férfiakat annyira nem szereti, valaki biztosan bánthatta, mielőtt hozzá került. Ennek tudatában érkeztünk meg, óvatosan. Nyilván nem egy jól nevelt kutyát kell elképzelni, hanem egy olyat aki megállás nélkül ugrál, nem hallgat senkire. Probáltunk össze barátkozni, hagytam hogy begyűjtse rólam a szagokat, egészen addig, amíg föl nem ugrott, és meg nem próbált arcon harapni. Na akkor kezdtünk egy kicsit aggódni, hogy ez így hogy lesz. Ráadásul ide akart úgy beinvitálni minket a nő, hogy ő nincs is otthon!? Ez sajnos megmutatta mennyire felelős kutyatartó. Utána hallottuk csak, hogy igazából ő szinte sosincs otthon, mivel légiutas kísérőként dolgozik, így mindig más vigyáz a kutyusra, viszi sétálni. Szerencsére a kezdeti nehézségek ellenére, nem gondoltuk meg magunkat, csak sokkal elővigyázatosabbak lettünk. Aztán szép lassan kiderült, hogy ő az egyik legaranyosabb kutya a világon, csak figyelem kell neki. Miután összebarátkoztunk, folyton ott volt mellettünk, vagy az ölemben, ki sem akart szállni onnan. Az elején még féltem, hogy kiszámíthatatlan, de soha többet nem volt egy rossz mozdulata, vagy morgása sem felém. Nagyon jóba lettünk, mikor eljöttünk kicsit meg is könnyeztük szegényt. Nagyon kellene neki egy szerető, időt, és figyelmet ráfordító gazdi.
Két éjszakánk maradt így, mielőtt a tengerparti házban aludhattunk volna. Ebből a csütörtök estét már Muriwai-on akartuk tölteni, mert pénteken reggel kezdődött a másik kutya vigyázás. A maradék egyet pedig Aucklandtól kicsit északra, egy ingyenes vízparti helyen aludtuk át. Péntek reggel meg is érkeztünk a házba, Brixton már várt minket. Azért így teljesen más volt ideérni, hogy ugyan a gazdik már elmentek, de ismertük a házat, több oldalas leírást kaptunk a dolgokról, és nem utolsó sorban már a mi szagunk sem volt ismeretlen a kutyusnak. Szóval a következő heteket itt fogjuk tölteni, kis családi idillben, nyugalomban. Erről majd bővebben írok legközelebb.
