Coromandel
Most kimaradt egy-két hét, de kellett egy kis pihenő idő, minden szempontból. Sok minden történt, és érzelmileg is eléggé hullámzó hetek voltak ezek. Nem maradt energiám írni, de igyekszem bepótolni a történteket, és újra felvenni a ritmust. Cserébe ebben több az olvasni való.
Az előző bejegyzést Aucklandből írtam, miközben a kutyákra vigyáztunk. Éppen még fogalmunk sem volt arról, hogy merre tovább, mi lesz. Ez lassan már megszokott érzés, mostmár mindketten egész jól alkalmazkodtunk ehhez. Beregisztráltunk a kiwihousesitters oldalra, ezt már többen is ajánlották itt. Ezen a honlapon lehetőségeket lehet találni arra, hogy valaki házára, állataira vigyázzon az ember, amíg a tulajdonos távol van, lakhatásért cserébe. A téli, esős hónapokban ez igazi felüdülés tud lenni a kocsi után. Néha ez csak egy-egy kutyát/macskát jelent, néha egy teljes farmot. Gondoltuk, hogy megpróbálunk valami hosszabb távú felvigyázást megkaparintani.
Legnagyobb meglepetésünkre minden megkeresésünkre érkezett visszajelzés, pedig kicsit tartottunk tőle, hogy ignorálni fognak minket, mivel ez egy frissen létrehozott profil, referenciák nélkül. Úgy tűnik szimpatikusak voltunk, több pozitív visszajelzést is kaptunk. Végül egy három hetes “szittelést” választottunk, ahol egy 8 éves kutyusra kell vigyázni. Meg is beszéltünk a tulajdonossal egy személyes találkozót.
Brixton, a mindig mosolygó energiabomba staffy, és gazdái Aucklandtől nem lessze, Muriwai Beach-en laknak, egy gyönyörű házban a Csendes óceán partján. A nő gyógytornászként, a férje pedig kertrendezőként dolgozik, és van egy kislányuk. Nagyon szimpatikus család. A találkozó vége úgy zárult, hogy majd visszajeleznek, mert még más jelöltekkel is akarnak beszélni. Mondanom sem kell, elég csalódottan jöttünk el, mindketten úgy éreztük, hogy nem sikerült jól a találkozó, biztosan nem voltunk elég szimpatikusak, ezért nem mondtak egyből igent.
Szerencsére rosszul éreztük. Pár nappal később jött az üzenet, hogy minket választottak, és mehetünk Muriwai-ra! Nagyon boldogok lettünk a hírtől, hogy 3 hetet tölthetünk el egy csodás tengerparton egy olyan házban, aminek a konyha ablakán kinézve a part, és a hullámok látszanak, igazi álom. Ki ne örülne ennek?
Okés, van hát hova mennünk, de az csak 3 hét múlva lesz esedékes, június végén. Mi legyen most, merre menjünk? A Coromandel félszigetre már korábban ráhangoltuk magunkat, hát akkor irány oda. Egy hetet ott kényelmesen el leszünk, aztán majd meglátjuk. El is indultunk, miután a srácok vissza értek Ausztráliából, de még nem a félszigetre, hanem egy mászó terembe. Menni akartunk már mindketten, jól esett ez a fajta mozgás. Az éjszakát így még Aucklandben töltöttük, a már ismerős házaspár, Janet és Basker udvarában. Annyira megszerettük őket, mindig nagyon kedvesek velünk, jókat beszélgetünk. Nem volt ez máshogy most sem, érkezésünk estéjén beinvitáltak minket egy italra, a csütörtöki társaságuk közé. Egy Japánból hozott, nagyon finom Sake-val koccintottunk, meg hallgattuk a sztorikat. Ez a szokásos programjuk csütörtökönként. Összegyűlnek páran, iszogatnak, sütögetnek, aztán a méltán híres ír származású John a motorjára pattanva haza robog. Biztos van már tapasztalata ebben.
Reggel frissen sült áfonyás pogácsával (nem tudok rá jobb magyar szót, itt scone-nak hívjak, és van belőle édes és sós is), házi lekvárral, és meleg kávéval vártak minket. Nagyon jól esett, hogy behívtak reggelizni, az otthoni ízekre már mindketten nagyon vágytunk. Azt mondták mi már VIP vendégeknek számítunk, más nem szokott ennyit visszajárni. Na, de hát ha egyszer ennyire jó!?
Így tele hassal, és jó kedvel, feltöltődve útnak is indultunk, mostmár tényleg Coromandel felé péntek délelőtt. Basker figyelmeztetett minket, hogy a mostani egy hosszú hétvége lesz, semmiképpen ne induljunk vissza Aucklandbe hétfőn, ugyanis hatalmas lesz a dugó. A városban amúgy is elég rossz tud lenni a forgalom, főleg reggel, és a munkaidő végeztével. Ilyenkor meg kiürül a teljes térség, mindenki elmegy valamerre, főleg, hogy az előrejelzések is szép időt mutattak. Megnyugtattuk Baskert, hogy ugyan nekünk eszünk ágában sincs visszamenni hétfőn, ettől nem kell tartania. El leszünk legalább egy hetet a félszigeten. Mondanom sem kell, nem így lett :D
Az idő gyönyörű volt, csak a szél tépte a fákat. Nem is kicsit, szegény Margó küzdött is rendesen, hogy talpon (keréken) maradjon. Első éjszakára egy ingyenes megállót néztünk ki, egy Tairua nevű városkában, az óceán part és egy öböl közé benyúló kis föld nyelven. Szerencsénkre szélirányban lehetett parkolni, így kevésbé hullámzott az ágy. Kiszállni és talpon maradni így sem volt egyszerű, mintha ketten próbálták volna rád nyomni az ajtót. Ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat, a hely (megint csak) gyönyörű, és valahogy az egész városnak jó hangulata volt. Ott is maradtunk hát két éjszakára. Kicsit lelassultunk. Jól esett csak az óceánparton, és a környékén sétálgatva tölteni a napot, anélkül, hogy tovább mentünk volna. Másnapra az volt a tervünk, hogy elindulunk fölfelé a félszigeten, megnézünk egy-két helyet, és mivel úgy sem kell rohannunk, ezért csak kis távokat fogunk megtenni minden nap.
Igen ám, de itt jött a következő nem tervezett lehetőség. Nem sokkal az után, hogy beregisztráltuk magunkat a kiwihousesitters oldalra, megtettük ezt a workaway honlapján is. Ennek a koncepciója az, hogy napi pár óra munkáért cserébe szállást, és esetleg ellátást kap az ember. Elég sok lehetőség van itt is, általában családoknál, idősebbeknél, egyedülállóknál, ahol szükség lehet plusz kezekre. A munka része többféle lehet: valahol gyerek vigyázás, valahol segítségnyújtás a családi ebédek/vacsorák elkészítésében, de legtöbb esetben kerti munka. Itt keresett meg minket Yolande, egy aucklandi nő, hogy 3 napra szüksége lenne segítségre egy kert felújításában. Cserébe egy külön kis házat és ellátást ajánlott. Elsőre nem igazán akartunk menni, mert teljesen keresztbe húzta a terveinket, de hát azok úgy is azért vannak, hogy felborítsuk őket. Szóval végül úgy döntöttünk, hogy nem mondunk nemet egy ilyen lehetőségre, első tapasztalatnak mindenképpen jó lesz. Így le is beszéltük vele, hogy hétfő estére visszamegyünk Aucklandbe, és kedd reggel kezdjük a munkát. Emiatt kicsit fel kellett gyorsítani a coromandeli terveket, a félsziget legészakibb részét így most ki hagytuk.
Elmentünk cserébe a Hot Water Beach-re. Ez hasonló ahhoz a helyhez, ahol már voltunk, de nem jártunk szerencsével. Emiatt kicsit kétkedve álltunk ehhez is, hogy vajon tényleg találunk-e meleg vizet a homokban. Mikor oda értünk, már az emberek számából látszott, hogy itt más lesz a helyzet. Itteni viszonylatban sokan voltak, és mindenki ásóval a kezében rohangált fel-alá, a 12 fok ellenére fürdőruhában. Apály idején érdemes ide érkezni, és homokos parton kicsit beljebb érve, szinte elvéthetetlen a forrás. Egy nagyobb részen, több helyen is bugyborékol a forró víz. És ez tényleg forró! Ha nem vigyázol, biztosan megégeti a talpadat. Érdemes úgy kialakítani a “medencédet”, hogy keveredjen a hullámzó óceán vizével, így tökéletes hőmérsékletű vizet keverve. Az ásás része elég kilátástalan, főleg ha nagyok a hullámok, mert egyből vissza temeti a víz a gödröt. Vicces volt látni, ahogy a nyugdíjasok, felnőttek, gyerekek együtt homokozva próbálnak gátakat építeni, és mindig megerősíteni a medence azon részét, amit elvitt a hullám. Sikerült annyira felmelegedni, hogy aztán még egy gyors úszás az óceánban is belefért.
Másnap, hétfő lévén, elindultunk visszafelé Aucklandbe (Basker figyelmeztetése ellenére). Még az autópályát sem értük el, már teljesen beállt a forgalom. Hiába közeledtünk szép lassan a város felé, a menetidő csak változatlan maradt, vagy még tovább is nőtt. Legalább plusz két órába telt visszaérni, de azért még mindig más volt ezt a tájat nézni közben, mint az M7-es autópálya szalagkorlátjait egy nyári balatoni hétvége után. Nem tudtuk pontosan mire számítsunk a szállásunkkal és a munkával kapcsolatban. Szerencsére minden jól sült el. Mire oda értünk Yolande-hoz, már bőven beesteledett, és ő nem is volt otthon. Lakott nála egy másik workaway-es is, egy francia lány, ő engedett be minket, és mutatta körbe a kis házunkat. Ő már egy teljes évet lehúzott itt, azóta Yolande-al lakik, kisebb nagyobb megszakításokkal. Nagyon szimpatikus volt, Zsófi beszélgetett is vele többet.
Másnap reggel a házigazdát is megismerhettük. Érdekes személyiség, érdekes történetekkel. Rajztanárként dolgozik 5-11 éves gyerekekkel. Ez nem a másodállása, ezt csinálta egész életében. Ebből van a háza, amiben lakik, és a második háza is, aminek a felújítása most zajlik, és a kertjén mi is dolgoztunk. Nagyon jó volt látni, hogy egyedülálló 50+-os nőként is mennyire talpraesett és bátor. Simán bele fog dolgokba, amikhez nem feltétlenül ért, vagy nincs még benne tapasztalata. Úgy van vele, hogy majd lesz valahogy, ha hibázik majd tanul belőle.
Tegyük hozzá, hogy itt máshogy építkeznek, mint otthon. Ritka a kő ház, főleg északon. A legfőbb alapanyag mindehol a fa. Más környezeti hatásoknak, hőmérsékleteknek vannak kitéve az itteni épületek.
A “mi” kis házunk különlegessége a kinti fürdőszoba volt. Ezt úgy kell elképzelni, mintha egy kerti zuhany körbe lenne kerítve egy olyan magas fallal, hogy ne lássanak be, és egy átlátszó tetővel lefedve. Különleges élmény volt itt zuhanyozni, ha felnézett az ember, vagy egy hatalmas pálma fát látott, vagy a csillagokat. Kicsit olyan volt mint egy Bali resort (legalábbis azt mindketten így képzeljük :D).
A munkát tekintve egyáltalán nem volt vészes. Nekem nagyrészt fóliát kellett terítenem, és kulcsot hordani rá, meg egy kicsit betonoztam. Zsófi gazolt, ablakot mosott, teraszt takarított. Nagyon szépen felújították az egész házat, saját kezűleg, jó volt látni hogy ennyire kreatívan és ügyesen meg tudta csinálni a dolgokat Yolande. Kedves volt velünk, sokat beszélgettünk, tanultunk tőle a helyi növényekről, és a vegetáriánus étrendről. Merthogy ő az, már nagyon régóta. Így nekünk is e szerint vásárolt be hozzá valókat. Sosem szerettem a tofut, mindig tartózkodtam tőle kicsit, de így lehetőségem nyílt megismerni, mint alapanyagot. Készítettem is belőle néhány dolgot, amivel sikerült elnyernem a legnagyobb elismerést. Zsófi korábban utálta, és most még ő is megette, sőt azt mondta, hogy finom. Mindenképpen felkerült az ehető ételek listájára, ezek szerint inkább az elkészítési módón múlik, hogy mennyire lesz ehető. Mindkettőnknek jól esett ez az étrend egy kicsit, szóval, ha átállni nem is fogunk (egyelőre én úgy érzem nem tudnék, és őszintén szólva nem is akarok), de több húsmentes ételt fogunk enni. Zsófi továbbra is küzd a nagyon erős új zélandi akcentussal, azt mondja neki olyan, mintha dunántúli tájszólással beszélnék az angolt. Szerencsére Yolande nagyon szépen artikulált, ügyelve arra hogy minél érthetőbb legyen, így itt ezzel nem volt gond. Végül csütörtök helyett szombatig tudtunk maradni, mert csak akkor érkezett a következő, minket leváltó pár. Ez nagyon jól jött nekünk, elég kényelmes volt az egész helyzet.
Sikerült összehozni még egy találkát a magyar srácokkal is, mielőtt haza repültek volna. Elmentünk egy éjszakai piacra, ami egy kicsit a kőbányai útnál lévő kínai negyed kipakolós, kajálós “piac" hangulatára emlékeztetett. Egy parkolóház alsó szintjén rendezik meg, minden csütörtökön. Tele emberekkel, illatokkal, füsttel. Nem láttunk még ekkora tömeget sehol, mióta itt vagyunk. Mindenféle kaja kapható, de az ázsiai konyha képviselteti magát legerősebben. Volt viszont lángosos is, elvileg egy magyar pár csinálja, de végül nem néztük meg, elvesztünk a forgatagban. A közönséget tekintve leginkább fiatal maorik járnak ide, minél csicsásabb autókkal, bömböltetve a rádiót, bőgetve a motort. Igazi kultúrsokk. Volt velünk még egy magyar pár, akikkel én már találkoztam korábban is, így hatan vágtunk neki a kulináris élvezeteknek. Ez azon a héten volt, amikor amúgy vegetáriánus étrenden voltunk, úgyhogy egy kicsit sokkot kis kapott a gyomrunk az olajos, húsos ételektől. Ennek ellenére nekem nagyon jól esett. Jó volt egy kicsit másokkal időt tölteni, sokat beszélgettünk, nevetgéltünk. Sajnos mindenki most megy haza, mi maradunk csak ebből a hatosból.
Az elején írtam, hog érzelmileg kimerítő volt az elmúlt pár hét. Sok az ismeretlen, és a bizonytalanság, változás, ami azért rendesen le tudja fárasztani az embert. Nehéz bármit is előre tervezni, mert sosem lehet tudni mikor nyílik egy új lehetőség. Ezekkel pedig élni szeretnénk, hogy minél többet tapasztaljunk. Néha ezt könnyebben kezeljük, néha eléggé nehezen fogadjuk. De hát ez ilyen, legalább történnek a dolgok velünk, és tudunk mit mesélni.
Szombat reggel, miután befejeztük a ránk bízott feladatokat, elindultunk Yolande-tól dél felé. A maradék 10-12 napot a Taupo tó környékén, és a Tongariro nemzeti parkban terveztük eltölteni. Persze ez sem teljesen így lett, de erről majd a következő cikkben írok.
