Ősz
Az elmúlt hét minden szempontból nehezebb volt mindkettőnknek. Sikerült megbetegednem, aztán Zsófi is követett. Szerencsére már mindketten jól vagyunk, nem volt semmi komoly, csak egy kis megfázás. Azért teljesen más a kocsiban kiheverni, mint egy kényelmes ágyban, egy meleg helyen. Zsófi jobb volt az időzítésben, szerencsére ő már a lakásban vészelte át. De akkor menjünk is vissza a hét elejére, hogy mik történtek, hogy jutottunk megint Aucklandbe.
Az előző bejegyzést ott hagytam abba, hogy elindultunk New Plymouth-ból északra, a város felé. Volt egy két kinézett megálló, ezek egyike a Three Sisters and The Elephant Rock szikla formációk, amely a tengerből egymás mellett kiemelkedő tornyairól kapta a nevét. Mostmár csak kettő van belőlük, de valamikor négyen voltak. Nem tudom a nevük miért éppen háromnál állt meg, de úgy tűnik ez már így marad. Ide csak alacsony vízállás esetén lehet bemenni “száraz” lábbal, de még akkor is elég csúszós, saras a bevezető út, úgyhogy jobban jár az ember mezítláb, mint cipőben. A Tongaporutu folyó medrében, a tengerpart felé indulva lehet eljutni a fekete homokos parton keresztül a sziklákhoz. Elsőként az elefánt szikla látható, majd a nővérek. Az elefánt ormányát 2016-ban sajnos felemésztette az erózió, de azért szerintem még így is jól kivehető a formája. Gyönyörű hely, ha tiszta az idő a háttérben látszik a Taranaki hegy is. Ezzel nekünk most nem volt szerencsénk, eléggé felhős időben mentünk oda, de így is elképesztően szép volt. Az egyetlen kellemetlenséget a homokban lakó, légyszerű bogarak okozták, aminek a csípése több napig kellemetlen viszketéssel jár. Nem tudom, hogy ezek voltak e a hírhedt új-zélandi Sandfly-ok, vagy valami más, de az biztos, hogy nem kedveltük meg őket. Az éjszakát egy nagyon fura hangulatú kempingben töltöttük, ahol volt egy érdekes fickó, aki a kacsájával lakott egy sátorban, és nyers marha húson élt. Többet nem tudtunk meg róla, annyira nem kerestük a társaságát. Mindenesetre nagyon vicces volt, ahogy a hóna alá csapott kacsával járkált fel alá a kempingben. Reggelre már éreztem, hogy beteg leszek, nehezen szedtem össze magam, de tovább kellett állnunk.
Észak fele mentünk a Tasmán tenger partján, kis utakat választva a semmi közepén. Aznap kb. 130km-t tettünk meg összesen, de ehhez kellett az egész nap. Szerpentines földutakon, erdőkőn, hegyeken át vezetett az út. Megálltunk a Waikawau Tunnel Beach-nél, amit 1911-ben három ember, csákányokkal és ásóval felszerelve vájt ki. Ide is apály idején érdemes jönni, hogy az alagúton átérve ki lehessen sétálni a partra. A kövek között fennmaradt kis pocsolyákban hatalmas az élet: tengeri sünök, tengeri csillagok és rákok töltik meg. A hatalmas homokkövekből álló sziklafalak magasan nyúlnak az égbe, tövükben látszik a tenger munkálkodása. Valahogy minden partszakasz más hangulatú, annak ellenére, hogy ugyan azok az elemek építik föl.
Ezt követte még egy vízesés (Marokopa Falls), egy barlang (Piripiri Cave), és egy hidat alkotó természetes szikla képződmény (Mangapohue Natural Bridge). Ezek közül az utolsó volt a leglátványosabb. Egy szurdokban, fából kiépített emelvényt végigjárva lehetett eljutni a hídhoz, egy hatalmas átjáróhoz, amit valamikor a víz alakíthatott így. A sziklafalak nagy része növényekkel vastagon fedett, amelyekről folyamatosan csepeg a víz. Különleges hangulata volt a helynek. Éjszakára egy nem messze lévő kis városka hosteljét választottuk, aminek volt campervan-ek számára fenntartott része is, ahol meg lehetett állni.
Másnap elmentünk a Kawhia Beach-re, ami arról híres, hogyha a parton áskálódik kicsit az ember, akkor megtalálhatja a természetes forró vizes forrásokat, és saját kis medencét építhet magának, amit majd a dagály betemet. Nekünk ez most nem jött össze, nem éreztem magam túl jól, nem kívántam feltétlen földmunkákat végezni. Ennek ellenére maga a part szakasz megint csak gyönyörű, a sétát is megérte. Estére vissza mentünk az előző kis városkába, csak egy másik kempingbe, ahol a következő napot helyben töltve pihentünk. Kellett egy kis megállás, hogy kiheverjem a megfázást.
Mivel már megint fogytán voltunka ruháknak, ezért úgy döntöttünk, hogy tartunk majd egy mosodázást Hamiltonban, Előtte megálltunk Cambridge-ben egy reggeleire és kávéra. Na nem a híres egyetemi városban, hanem Új-Zéland sajátjában, egy angol kisvárosra emlékeztető helyen. Itt éreztük eddig leginkább az ősz hangulatát, a levelek gyönyörű színeket vettek föl, sárgától a vörösig. Hamilton az ország 4. legnépesebb városa. Hangulatra nagyon hasonló Aucklandhez csak felhőkarcolók nélkül. A város egyik leghíresebb látványossága a Hamilton Gardens, egy gyönyörűen rendben tartott park. Azt a koncepciót követi, hogy a világ különböző pontjairól és koraiból mutat be kerteket. Volt itt japán, olasz, egyiptomi, és még Alíz csoda országban tematikára épülő udvar is. Gyönyörűen megcsinálva. És ingyenes. Egy nagyobb záport leszámítva itt az időjárással is szerencsénk volt, végig tudtunk járni mindent.
Utolsó állomásunk Auckland előtt, az onnan fél órára lévő Piha Beach volt. Itt nem elefánt, hanem oroszlán szikla található (na ebbe még nekem sem sikerült bele látnom az állatot), és több más érdekes képződmény. A táblák szerint ide néha meg a pingvinek is feljönnek költeni, de nekünk most nem volt szerencsénk hozzájuk sajnos. Így is maradandó élmény volt a naplementét a partról végig nézni, miközben a vízben szörfösök küzdöttek a hullámokkal. Volt egy barátságos kisbolt is a városban, ahol finom kávé mellett helyben készült ételeket lehetett kapni. Zsófi evett egy lasagnat, amiben a legnagyobb meglepetésünkre lencse is volt. Érdekes ötlet, illett bele. A kempingben kacsák, ludak, kismadarak kuncsorogtak kajáért, ha volt nálad valami, egy egész madár sereg vett körül. Sajnos ez volt az eddigi legrosszabb fizetős kemping, de mivel nem volt más a környéken (se ingyenes, se másik fizetős), ezét nem volt jobb opciónk. Egy éjszakát ki lehetett bírni.
Most megint a lassan már otthonomnak tekintett auckland-i házban vagyunk (sokáig már nem lesz erre lehetőség sajnos, a srácok júni 11-én indulnak haza), Floppyra és Gofrira vigyázunk, amíg a gazdáik Ausztráliában nézelődnek. Ez egy hét lesz, aztán majd meglátjuk hogy merre tovább, még nem tudjuk pontosan. De szerencsére még van pár napunk kitalálni.
