Taranaki
Úgy érzem megtaláltuk az eddig kedvenc helyünket Új-Zélandon. Egy kis városka, New Plymouth a neve. Na jó, itteni viszonylatban nem is annyira kicsi. A Taranaki régió legnagyobb városa. Garázs szerű boltokkal, hangulatos kávézókkal, gyönyörű partvonallal, és nem utolsó sorban a Taranaki vulkánnal a háttérben. Fekete homokos partjai a Surf Highway részét képezik, nevét nem meghazudtolva, szörfösök sokait vonzza. Még most is. Létezik téli szörfös ruha is. Előszőr nem tudtuk milyen állatok lebegnek nem messze a parttól a vizen, aztán ahogy közelebb értünk láttuk csak, hogy nem fókák, hanem a sportot űzők sokasága. Van itt fiatal utazó és nyugdíjas bácsi is a vízben, és mindenki a megfelelő hullámra vár. Nagyon jó nézni őket, ennél jobb már csak csinálni lenne. De majd annak is eljön a maga ideje.
Voltunk múzeumban is, ami nagyon jól esett. Hiányzott már egy kis kultúrális feltöltődés. Nem ismertem Len Lye munkásságát, de ezután egyértelműen felkerült a listámra. Érdemes utána olvasni kicsit, experimentális filmjeiről, és kinetikus szobrairól híres. Sajnos a tárlat egy része éppen átépítés alatt állt, de így is nagyon jó volt látni. Volt szó még a maori kultúráról, temetkezési szokásokról, és helyekről, amik egy részén már jártunk. Aki erre jár, annak mindenképpen tudjuk ajánlani a Govett-Brewster Art Gallery/Len Lye Centre-t.
Újra eljött az idő a mosodázáshoz is, kezdtünk már kifogyni a tiszta cuccokból. Sajnos az itteni nem volt annyira jó mint Aucklandben, drágább is volt, és kevésbé hangulatos, de a száraz, meleg, jó illatú ruhák kárpótoltak. Nem igazán jöttem még rá az árazás logikájára, miért olcsóbb, ha a saját mosószerét adja hozzá a gép, és nem mi adjuk a miénket, vagy hogy két ugyanakkora gép közül miért olcsóbb az egyik mint a másik. De erre meg úgy is lesz alkalom. Egy teljes nagy mosás/száritás kb másfél-két óra. Ezt az időt viszont jól el lehet ütni a kocsiban olvasgatással, kávézással. Az időjárás elég változékony a napokban, hol szakad az eső, hol süt a nap. Én nagyon élvezem, engem mindig megnyugtat. Zsófi kevésbé szereti, de neki meg nincs választása :D.
Volt egy viszonylag szél és csapadék mentes napunk, amit ki is akartunk használni. Ezt választottuk a túra napnak, fel a Taranaki csúcsa melletti fennsíkra, a tükör tóhoz. Ez nekem egy bakancslistás út volt, szóval nagyon boldog voltam, hogy végre van lehetőségem végig menni rajta. Nem egy hosszú túra, egy irányba kb. 6km, viszont ezalatt 1250m-t emelkedik, szóval elég kaptatós. Szerencsére jól kiépített, a rengeteg sár így nem jelentett akadályt. Mire felér az ember, már minden minden lépcsőfokot utál, de a kilátás ezt hamar feledteti. Ráadásul naplemente környékére időzítettünk, így a fények is gyönyörűek voltak. Azért az oda vezető út sem rossz, egy mindenhol mohás esőerdőn megy keresztül. Ezt inkább a vissza úton lehet kiélvezni, mert akkor nem a tüdőd próbálod a helyén tartani, hanem nézelődni is van erőd. Lefele ugyan elő kellett venni a fejlámpát, a végét már sötétben fejeztük be, de szerintem ez még hozzá adott egy kis pluszt. Fent végtelen puszta/mocsár keveréke, és hideg van. Sajnos azért nem volt teljes a szélcsend, volt egy kis zavar a tükörképben, de így is teljesen megérte. Ha nem kezdtünk volna kockára fagyni, még szívesen töltöttem volna ott időt, a hegyet és a tájat bámulva. Természetesen ez is egy szent hely a Maorik számára. El tudja varázsolni az embert, az biztos. Legalábbis minket sikerült.
Sétálgattunk a Back Beachen, a szörfösök egyik közkedvelt helyén, ahol gyönyörű, csillogó fekete homok van végig. Nyáron biztos nagyon forró, de most jól esett a kellemes melegsége. És amikor nagy szél van (mint általában), akkor sok mosolygás után pont olyan leszel mintha mákot ettél volna, csak csillog. Mosolyogni pedig muszáj, gyönyörű ez a partszakasz, a 90 Mile Beach után a második kedvencünk. Láttunk kite-ost is a vízben. Amikor a szörfhöz túl erős a szél, és rendszertelenek a hullámok, akkor előkerül a paplan ernyő és a deszka. Kb. 10-20 métereket ugrott a hullámok tetejéről a magasba, majd finoman landolt a következőn. Mondanom sem kell, mostmár ezt is igazán ki szeretném próbálni. Még Zsófi is! Szerintem egy 20-25 percet el is töltöttünk azzal, ahogy néztük a srácot, ő meg nem akart csalódást okozni a közönségnek, úgyhogy jó showt csinált. Látszott hogy nem ma kezdte.
Várt még ránk egy rövid, de annál meredekebb emelkedő, a vége már lánccal támogatott könnyű ferráta útnak is betudható. A kis csúcs neve Paritutu, a Back Beachen található. Egy, a part fölé nyúló egykori vulkán maradványa. Nem túl magas, de annál aranyosabb, és a kilátás is elég jó a tetejéről. Ide is megérte fölmenni.
Nagyjából ezekkel telt el ez a hét, ennyit még egy helyen sem maradtunk. Ez is jól mutatja milyen jól éreztük magunkat erre felé, valószínüleg ide még vissza fogunk jönni. Ha másért nem is, akkor szörfözni. Most ujra úton vagyunk északra, jövőjét csütörtökre vissza kell érnünk Aucklandba. A srácoknál vállaltunk kutya sittinget, amíg ők át mennek egy hétre Ausztráliába. Ez most pont kapóra fog jönni, ugyanis Zsófi ma kapta az emailt, hogy neki is jóvá hagyták a vízumát. Mostmár ő is dolgozhat majd, amíg én a haverokkal sörözők. Vagy szörfözök. Vagy valami ilyesmi, majd meglátjuk :D. Viccet félre téve, így legalább neki is el fogjuk tudni intézni a még szükséges dolgokat, adószámot, bankszámlát. A felfele vezető útra még van egy két kinézett hely, ezekről majd a következő írásban beszámolok.
