Újév
Nem kevés idő telt el mióta legutoljára írtam. De igyekszem újra rendszeressé tenni. A probléma nem az volt, hogy nem tudtam volna miről írni, hanem hogy se energiám, se motivációm nem volt. A dolgok azóta sem álltak meg, nem mondhatnám, hogy ez egy nyugodt, változásoktól mentes időszak, itt mindig van valami történés. Igyekszem nagyjából képbe hozni titeket, hogy mik történtek a legutóbbi bejegyzés óta.
Talán ott hagytam abba, hogy útban voltunk Muriwaira, ahol egy hónapos house sittinget vállaltunk. Ez az élmény teljesen más volt a korábbihoz képest, Brixton gazdái sokkal felelősségteljesebben kezelték az egész helyzetet. Nem is volt semmi probléma, már ismerősként érkeztünk meg hozzá. Muriwairól annyit érdemes tudni, hogy Aucklandtól kicsit északabbra fekszik a sziget nyugati partján. Elképesztően gyönyörű, kicsit vadregényes hely, hosszú, végeláthatatlan fekete homokos partszakasszal, sziklákkal, és a Tazmán tengerrel. Emellett szörfös paradicsom, és egy kis összetartó közösség. Maga a ház meseszerű, a konyha ablakából a víz felett lemenő napot lehetett látni. A tulajdonosok felkészítettek, hogy néha elég szélsőséges időjárási körülmények lehetnek, megmutatták a generátor helyét, működését, hogyha valamiért megszűnne az áramellátás az ott tartózkodásunk alatt, meg tudjuk oldani. Bemutattak a szomszédoknak is, ha bármire szükségünk lenne. Természetesen az állatorvosnak is jelezték, hogy mi fogjuk Brixton gondját viselni a következő egy hónapban, ha bármi baja lenne, akkor ne lepődjenek meg hogy ismeretlenekkel érkezik. Szerencsére semmi gond nem volt, se az időjárással, házzal, sem pedig Brixtonnal. Meg kell hogy mondjam, könnyen meg tudnám szokni ezt a látványt és környezetet, amiben ott éltünk: filmbeli, már-már giccses tengerparti kutyasétáltatásokkal, környékbeli kirándulásokkal, reggeli kávéval a kézben a tenger bámulásával, este a csillagos ég megfigyelésével.
Ennek ellenére mégis elérkezett az első komolyabb mélypont itt létünk során. Azt tudtuk, hogy előbb utóbb muszáj lesz valami munkát találnunk, mert bármiféle bevétel nélkül csak fogytak a megtakarítások, még így is, hogy a szállásért nem kellett fizetnünk. Sajnos ez a folyamat sokkal nehezebbnek ígérkezett, mint azt először gondoltuk. Hiába jelentkeztünk egy csomó helyre, általában választ sem kaptunk. Mivel július, augusztus az itteni tél közepe, nem nagyon találtunk gyümölcsszedős munkákat sem. A helyzet odáig romlott, hogy pár hétnyi megtakarításunk maradt, haza szóló regjegy, és tervek nélkül. Azt tudtuk, hogy júli 18-ig ott leszünk, de hogy utána mihez fogunk kezdeni, arról fogalmunk sem volt.
Korábban elkedztem már szakmán belül is állásokat keresgélni, hátha az könnyebben összejön, és onnan legalább érkeztek visszajelézések. Volt is egy potenciális cég, akikkel már túl voltam pár kör interjún, és már csak az utolsó forduló volt hátra. Ez volt számomra az első szakmai interjú egy itteni céggel, angolul, majdnem fél év szakmai szünet után. Mondanom sem kell iszonyatosan elrontottam. Nem voltam elég felkészült, nem tudtam pontosan mire számítsak. Ennyire kellemetlenül legutoljára talán az egyetemen éreztem magam egy olyan vizsgán, amire egy percet sem készültem. Annyira rossz volt, hogy a végén elnézést kértem tőlük, hogy nem akartam rabolni az idejüket. Ezt az élményt nem ők tették kellemetlenné, ők végig korrektek voltak, és a feltett kérdésekkel sem volt semmi baj. Aki napi szinten benne van, az tud rá válaszolni gond nélkül, de én akkor már egy ideje nem foglalkoztam ezzel, és hát könnyen felejtek. Ez az egész “élmény“ eléggé padlóra küldött. Azt éreztem, hogy mindennek vége, mehetünk haza úgy, hogy még egy fél évig sem tudtuk kihúzni.
Sok választás nem maradt, vagy feladjuk és haza megyünk (ha Margót eladtuk volna, abból tudtunk volna két repülőjegyet venni hazáig), vagy bele adunk mindent addig, ameddig még futja a pénzünkből, és valahogy megfordítjuk a helyzetet magunk körül. Szerencsére a másodikat választottuk. Az utolsó két hét Muriwaion azzal telt, hogy minden létező álláshirdetésre ráugrottunk, szinte meg sem nézve mi az, csakhogy találjunk valamit. Többen is mondták, akik itt voltak korábban, hogyha már teljesen kilátástalan a helyzet, akkor mindig jön valami új lehetőség, és szerencsére ez nekünk is így lett. Utólag visszatekintve erre, úgy gondolom hogy a különbséget a hozzá állás jelenti. Ameddig még úgy ereztük, hogy kell majd munka, de még “megvagyunk azért”, addig sokkal válogatósabbak voltunk, és az akkor megtett minden nem volt egyenlő azzal a MINDENnel, ami a szorult helyzetben kijött belőlünk.
Az első lehetőség egy teszt nap volt, egy vegán étterem konyhájában, Auckland belvárosában, mint konyhai kisegítő, előkészítő. Bár ez csak egy fix 3 hetes lehetőséget ajánlott, úgy voltam vele, hogy kezdetnek nem rossz, akkor legalább 3 héttel tovább tudunk maradni, ha összejön. El is mentem a megbeszélt időpontra. Mindig is ki akartam próbálni egy ilyen környezetet. Akik ismernek azok tudják, hogy mennyire szeretek főzni, és kíváncsi voltam hogy csinálják a nagyok. A hely nagyon szimpatikus volt, és az ott dolgozók is segítőkésznek és befogadónak tűntek. Őszintén szólva, én nagyon élveztem az ott töltött időt. A munka abból állt, hogy különféle zöldségeket kellett különféle módokon felvágni, előkészíteni. Ha más nem is, legalább fejlődik a technikám a késsel. A próbanap körülbelül 3-4 óráig tartott, a végén kaptam cserébe egy ebédet, hogy megkóstolhassam mi is készül a sok zöldségből. Azt mondták, hogy a hét végéig vissza jeleznek, még mások is mennek tesztnapra a következő napokban. Mivel nem szerettem volna egy lapra feltenni az itt maradás lehetőségét, ezért a következő napokban tovább nézelődtem.
Folytattam a keresést szakmán belül is, szerencsére nem vette el a kedvemet a rosszul sikerült interjú. Valahogy könnyebben el tudtam engedni, hogy ez nem azt jelentette, hogy nem vagyok elég jó, csak hogy nem voltam elég felkészült, és több energiát kell belefektetnem. Így, hogy már volt legalább egy tapasztalatom, azt is könyebb volt behatárolni, hogy mire számíthatok. Gyakorlatilag mindenre jelentkeztem, ami egy kicsit is a profilomba vágó volt. Így kötöttem ki egy interjún egy szénbányával, ahova beágyazott fejlesztőt kerestek. Korábban eszembe sem jutott volna, hogy egy ilyen helyen is alkalmaznak szoftveres embereket, pedig mostmár logikus. Egy nagy precizitású GPS alapú helymeghatározó rendszer fejlesztése, eszközök integrálása a munkagépekbe, és szenzor adatok továbbítása egy központi adatbázisba lett volna. Mondanom sem kell, ez elég izgalmasnak hangzott, és amikor az interjú során megkérdezték, hogy milyen tapasztalatom van terepen való vezetésben, terepjárózásban, ez csak fokozódott. Az interjú nagyon jól ment, tudtam válaszolni a hardveres és szoftveres kérdésekre is. Az egyetlen negatívum az volt, hogy a munka a déli szigeten, egy kis várostól 30 km-re, a semmi közepén lett volna.
Egyik este, a kanapén ülve Zsófi mutatott egy hirdetést, amiben asztalost kerestek campervan átalakításokhoz. Nem kellett hozzá semmi papír, elég volt némi tapasztalat a különböző gépekkel, amit használni kell a munka során. Precizitás pipa, önálló munkavégzés nem gond, figyelem az apró részletekre megvan. Ráadásul a hirdetésben leírták, hogy lehet menni párban is, elég, ha az egyik félnek van tapasztalata. Már-már túl jónak hangzott, hogy igaz legyen, de mivel a posztot csak fél órája rakták ki, ezért láttam rá esélyt, hogy még az első jelentkezők között legyünk. Írtunk is nekik egyből. Pár nap elteltével már meg volt egy videó interjú, és egy lebeszélt személyes találkozó. Ráadásul Muriwaihoz közel is voltak, kb. 25 percre autóval. Elmentünk hát találkozni velük. Egy nagyon szimpatikus fiatal pár fogadott minket. A lány, Katrin Németországból jött pár éve utazni, aztán megismert egy helyi kiwi srácot, Zaket és végül itt ragadt. Egy éve született egy kisfiuk, és kb. két éve kezdtek bele a campervan építésbe. A srác eredeti szakmája vízvezeték szerelő volt, a lányé pedig textil ipari mérnők. Amikor átalakították Zak munkás furgonját saját maguknak, aztán végül eladták, akkor rájöttek, hogy ebből egész jó üzletet lehetne csinálni. Először csak Zak hagyta ott a munkáját, vett egy másik autót, amit elkezdett átalakítani. Később Katrin is felmondott és mindketten belevágtak teljes állásban. Mivel nem sokkal később megszületett a kisfiuk, ezért kellett találniuk valakit, aki tud helyettük vagy mellettük építeni. Volt egy korábbi alkalmazottak, de nem voltakmegelégedve a munkájával, így kerültünk oda mi. Már elsőre nagyon szimpatikusak voltunk egymásnak, ahogy beszélgettünk a folyamatokról, látták hogy van némi tapasztalatom az építés terén, szóval sikerült meggyőzni őket, hogy minket keresnek. Az egyetlen probléma az volt, hogy én közben kaptam visszajelzést a konyháról, hogy szeretnének velem dolgozni, viszont Zakéknek is azonnal kellet valaki, hogy fel tudjanak készülni a szezonra, és legyenek kész autók minél hamarabb. Közben kaptam visszajelzést a bányából is, szerettek volna lereptetni magukhoz, hogy személyesen is találkozzunk, és mielőtt döntést hoznék, legyen esélyem kicsit megismerni a környezetet. Az eddigi sikertelenségek helyett most hirtelen 3 különböző lehetőség is adódott. Csak választani kellett. A bányát nehéz volt elengedni, szponzoráltak is volna, ami lehetőséget adott volna arra, hogy tovább maradjunk itt, mint egy év. Emellett nagyon izgalmasnak hangzott a munka, szimpatikusak voltak az emberek, akikkel beszéltem, és izgalmas lett volna a környezet is. Semmiképpen sem a megszokott irodai élet. Ezek ellenére nemet mondtam rá, mert a jó dolgok mellett elképesztően izolált lett volna. Nemcsak nekem, de Zsófinak is, nem sok lehetőséget adott volna, hogy valamit tudjon dolgozni. Ennyire nyugodt, külvilágtól eltávolodott életre még nem voltam készen. A konyhát hiába szerettem volna, csak 3 hétre szólt a szerződés. Emellett a fizetés is kevesebbre jött ki sokkal. Így természetesen azt is vissza mondtam, az építés minden szempontból kifizetődőbbnek bizonyult. A végén megbeszéltük Zsófival, hogy őt is érdekli, szeretné magát kipróbálni, tanulni valami új dolgot, úgyhogy vágjunk bele abba. Ráadásul így mindketten tudunk valamit csinálni, együtt.
A következő megoldandó feladatot a lakhatás kérdése jelentette. Akárhogy is néztem és számoltam, nem jött ki kedvezőbben, ha a kocsiban maradunk. Egyrészről ha valami ingyenes kempinget nézünk, akkor meg kell oldani a napi tisztálkodást, mégiscsak fizikai munkára jelentkeztünk. Ez nem egyszerű, Auckland környékén nem sok lehetőséget találtam erre. Ha pedig egy fizetős kempingben maradunk, ahol van fürdő, konyha, akkor pedig anyagilag nem jövünk ki túl jól. Így az tűnt a legkedvezőbb megoldásnak, ha valahol bérlünk egy szobát. Viszont erre összesen 4 napunk volt.
A következő részben írok majd erről bővebben is, illetve az utána lévő történésekről de ez a poszt már így is elég hosszúra sikeredett, úgyhogy valamit hagyok későbbre is. Remélhetőleg most nem fog fél évig tartani, hogy újra írjak, igyekszem majd februárban megtenni ezt.
Szerencsére a Muriwaion töltött idő a nehézségek ellenére is nagyon jó volt, és emlékezetes marad. Brixton már a távozásunk napján hiányzott, nagyon megkedveltük mindketten. Az ittlétünk alatt még szörfözni is eljutottunk, életünkben először. Ez lehet hiba volt a részemről, mert egyből bele szerettem (bár ez kicsit sem lepett meg :D). Mivel nem sok más olyan elvetemült volt a környéken, aki a tél közepén akart volna megtanulni hogyan is kell felpattanni egy hullámra, ezért a “csoportos“ óra a szörfsuliban elég meghitten telt, 3-4 fős társaságban az oktatót is bele számítva. Azóta már tudjuk hogy ez a szezonban kicsit máshogy néz ki, kb 15-20 résztvevő van egy egy ilyen oktatáson. Mindenesetre nekünk nagyon jól jött így ki, fizetnünk ugyan annyit kellett érte, mégis olyan volt mintha magán órán lennénk. Azóta a szörfözés lett számomra az új mászás. Nagyon élvezem, teljesen kikapcsol és feltölt. Nehéz leírni milyen érzés a naplementében a deszkán ülve a következő hullámra várni, és lehetőleg meglovagolni azt. Inkább azt javaslom, hogy aki teheti próbálja ki mindenképpen. Remélhetőleg előbb-utóbb egy saját deszkát is beszerzek, addig meg marad a szörfsulis kölcsönzés. Ezt kicsit sem bánom, nagyon jó kis társaság szokott ott lenni, mindig van egy két kedves szavuk az emberhez.
Tongariro
Legutóbb, mikor lett volna lehetőségünk meglátogatni a Taupo tó környékét, úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk a hideg idő miatt. A tó az északi sziget közepe fele található, távol van a tengertől, és az óceántól is, ami azt jelenti, hogy ott legalább 5-10 fokkal hidegebb a levegő hőmérséklete. Ez mostanra sem változott (ugyanis azóta csak méginkább tél lett), de mégis úgy döntöttünk, hogy bevállaljuk az éjszakára ígért 1-2 fokot. Ez is jól mutatja, hogy kezdünk megedződni. Lehet a jelenlegi budapesti nyarat már ki sem bírnánk :D.
Yolande-tól délnek vettük az irányt egy gyönyörű napsütéses szombaton. Valahogy itt szombatonként mindig jobb az idő, nem volt ez máskép most sem. A Taupó Új-Zéland legnagyobb édesvízi tava. Vízfelületét tekintve nem sokkal nagyobb a Balatonnál, cserébe legmélyebb pontja 186 méter. Vize gyönyörű, kristály tiszta, smaragdzöld színű. Közkedvelt hely az itteniek körében. Két éjszakát töltöttünk itt, az elsőt egy fizetős kempingben, a másodikat a tó partján. Itt éreztük először hogy tél van. Nem is a hideg miatt, hanem vasárnapra megjött a már otthonról ismerős, szürke, nedves, téli idő, amiben nem sok mindenhez van kedve az embernek. Szerencsére ez volt az első ilyen nap, ezért még nem akartunk begubózni, hanem inkább elmentünk egy rövid túrára a Huka Falls-hoz. Ez a vízesés a Waikato folyó medrében található, és hatalmas vízhozammal rendelkezik. Másodpercenként több mint 220 köbméter víz “esik” át rajta. Nehéz befogadni azt az iszonyatos erőt, amit képvisel. A legcsodálatosabb mégis a színe. Hideg, türkizkékes színe egy gleccser folyóra emlékeztet. A túra útvonal végig a parton vezet, aki erre jár annak tudjuk ajánlani. Itt is lehet találni geotermikus forrásokat, az egyik pont ebbe a folyóba torkollik, természetes medencéiben lehet élvezni a langyos vizet.
Következő úti célunk a Tonagriro nemzeti park volt, itt palackozzák ugyanis Zsófi új kedvenc vízét :D. Na jó, nem emiatt jöttünk ide, hanem a vulkánok miatt. Ez a hely adta a Gyűrűk Ura filmekből híres Mount Doom vulkanikus kráterét, ahol az ‘egy gyűrűt’ elpusztították. Egyikünk sem nagy rajongója a filmeknek, de most mégis végignéztük a trilógiát. Mégiscsak más úgy, hogy a “hátsó udvarban” ott található a Végzet Hegye! Szerencsére a valóságban sokkal barátságosabb, és az orkok sem okoztak fejfájást. Az egyik híres itteni túra útvonal a Tongariro Alpine Crossing, amely a kráterek között vezet végig. Alapvetően ez egy megerőltető, de viszonylag könnyen teljesíthető egynapos túra. Mi ezt most nem mertük bevállalni, mert nagy része már havas, jeges, és nem volt meg az ehhez megfelelő felszerelésünk. Megcsináltuk helyette a kis tesóját, a pár kilométerrel rövidebb, de hasonló terepen vezető Tama Lakes tracket. Szerencsére volt két teljes értékű, napsütésben gazdag napunk, így be tudtuk ezt vállalni. A hegyen így is bele futottunk a szokásos nagyon változékony időjárásba, egy szakaszon alig láttunk pár méternél tovább az átbukó felhők miatt. Nagyon sajátos karaktert adott az egész helynek, gyönyörű volt. A másik túra a Soda Springs-hez vezetett. Ennek útvonala az Alpine Crossing egy szakaszán megy, a Mount Ngauruhoe (ez volt a végzet hegye) körül, aktív vulkanikus terepen, a már megdermedt láva folyamok között. Kint is volt egy tábla, hogy vigyázz, ha itt áthaladsz, bekerülsz a veszély zónába, ugyanis a vulkán bármikor, előjel nélkül kitörhet. Én nem foglalkoztam vele túl sokat, legutóbb 1956-ban volt nagyobb aktivitás, annak a nyomai láthatóak most is. Zsófit kicsit stresszelte a dolog, de végül nála is győzött a kíváncsiság. Utólag azért megnéztük, hogy mennyi esélye lehet egy kitörésnek, és meglepődve olvastam, hogy heti szinten észlelnek mozgolódást a legnagyobb (Mount Ruapehu) kráternél, és hogy a veszély szint jelenleg is Level 1-es (Itt legutóbb 2007-ben volt nagyobb kitörés). Ez azt jelenti, hogy bármikor találkozhattunk volna kisebb rengésekkel, aktivitással. E fölött áll a Level 2-es szint, amiben már nem ajánlott ezt a területet megközelíteni. Szerencsére mi nem tapasztatunk semmit, de realizálnom kellett, hogy ez tényleg nem csak egy régről megmaradt kráter, ahol semmi veszélye annak, ha ott van az ember, hanem egy aktív terület, ahol figyelni kell, és számolni azzal, hogy bármikor történhet újabb kitörés.
A hegyek keleti oldalán az egész területet sajátos, fekete homokos sivatag övezi (Rangipo Desert), színes aljnövényzettel. Ez az oldal katonai terület, ahol az új-zélandi hadsereg gyakorlatozik. Az egyik túránk során hallottunk is morajló, robbanás szerű hangokat. Ez nem sokat javít a hangulaton a vulkánok között, főleg hogy a köd miatt éppen nem láttunk magunk körül semmit. Szerencsére, amint kitisztult egy kicsit az ég, már látszott, hogy a hangok forrását nem a kráterek adták. Utólag utána olvastam, és aznap is volt valami hadgyakorlat, éles robbanó szerekkel, azt hallhattuk. A sivatagon egy aszfaltos út vezet végig, hatalmas villany oszlopokkal az út mellett. Elképesztő hangulata van az egész helynek. Kétszer is jártunk itt, egyszer napsütésben, egyszer esőben és felhők között. Itt forgatták a mordori jeleneteket a Gyűrűk Ura filmekben. Még egy forgatási helyszínt néztünk meg a környéken, Gollam medencéjét. Ez egy gyönyörű, hűvös-kék színű vízesés. Igazából már nem is tudom nyomon követni ez hanyadik zuhatag lehetett, de mégis mindegyiknek teljesen más a hangulata, sosem bántuk még meg, hogy megnéztünk egy újabbat.
5 éjszakát töltöttünk ott, szerencsére találtunk egy nagyon jó ingyenes kempinget, ahol még áramot is lehetett használni a fűtéshez, ha fizetett érte az ember. Most, hogy a túra szezonnak már vége volt, a síszezon pedig még nem kezdődött el, nagyon nyugis volt az egész. Csak páran voltak rajtunk kívül, szóval a hely miatt sem kellett aggódnunk. Az éjszakai hideg sem volt vészes, így hogy tudtunk fűteni, alvás közben pedig továbbra sem fáztunk, szerencsére nagyon jó a takarónk. Csak az eső esett minden este, emiatt mindig elég párás, nedves volt minden.
Már éppen azon kezdtünk gondolkozni, hogy merre töltsük a maradék pár napot, mielőtt vissza mennénk Aucklanden keresztül Muriwai-ba. Egyszer csak jött egy üzenet a kiwisitters oldalról, hogy nincs-e kedvünk egy kutyusra vigyázni Aucklandben, vasárnaptól szerdáig (06.16.-06.19.). Ennél jobban nem is alakulhatott volna, mert a Muriwai-i családdal kedd reggelre (06.18.) volt megbeszélve a következő találkozónk, ahol mégegyszer átbeszéljük a dolgokat, és elvisszük Brixtont egy közös sétára. Szóval egyből igent mondtunk rá. Ráadásul a kutyus, akire vigyázni kellett (Zuma), nagyon aranyosnak tűnt a képeken. Úgy beszéltük le, hogy már szombat este ott alszunk. A tulaj elég rugalmasnak tűnt, azt mondta menjünk oda akár úgy is, hogy ő még nem ért haza. Meg is adta a kódot, amivel be tudunk menni az ajtón. Szerencsére nem így tettünk, hanem csak este 7 felé értünk oda, amikorra már ő is haza érkezett. Annyit tudtunk Zumáról, hogy mentett kutyus, akinek elég erős szorongása van, és nagyon figyelem éhes. Ezen kívül még megemlítette a gazdi, hogy a férfiakat annyira nem szereti, valaki biztosan bánthatta, mielőtt hozzá került. Ennek tudatában érkeztünk meg, óvatosan. Nyilván nem egy jól nevelt kutyát kell elképzelni, hanem egy olyat aki megállás nélkül ugrál, nem hallgat senkire. Probáltunk össze barátkozni, hagytam hogy begyűjtse rólam a szagokat, egészen addig, amíg föl nem ugrott, és meg nem próbált arcon harapni. Na akkor kezdtünk egy kicsit aggódni, hogy ez így hogy lesz. Ráadásul ide akart úgy beinvitálni minket a nő, hogy ő nincs is otthon!? Ez sajnos megmutatta mennyire felelős kutyatartó. Utána hallottuk csak, hogy igazából ő szinte sosincs otthon, mivel légiutas kísérőként dolgozik, így mindig más vigyáz a kutyusra, viszi sétálni. Szerencsére a kezdeti nehézségek ellenére, nem gondoltuk meg magunkat, csak sokkal elővigyázatosabbak lettünk. Aztán szép lassan kiderült, hogy ő az egyik legaranyosabb kutya a világon, csak figyelem kell neki. Miután összebarátkoztunk, folyton ott volt mellettünk, vagy az ölemben, ki sem akart szállni onnan. Az elején még féltem, hogy kiszámíthatatlan, de soha többet nem volt egy rossz mozdulata, vagy morgása sem felém. Nagyon jóba lettünk, mikor eljöttünk kicsit meg is könnyeztük szegényt. Nagyon kellene neki egy szerető, időt, és figyelmet ráfordító gazdi.
Két éjszakánk maradt így, mielőtt a tengerparti házban aludhattunk volna. Ebből a csütörtök estét már Muriwai-on akartuk tölteni, mert pénteken reggel kezdődött a másik kutya vigyázás. A maradék egyet pedig Aucklandtól kicsit északra, egy ingyenes vízparti helyen aludtuk át. Péntek reggel meg is érkeztünk a házba, Brixton már várt minket. Azért így teljesen más volt ideérni, hogy ugyan a gazdik már elmentek, de ismertük a házat, több oldalas leírást kaptunk a dolgokról, és nem utolsó sorban már a mi szagunk sem volt ismeretlen a kutyusnak. Szóval a következő heteket itt fogjuk tölteni, kis családi idillben, nyugalomban. Erről majd bővebben írok legközelebb.
Coromandel
Most kimaradt egy-két hét, de kellett egy kis pihenő idő, minden szempontból. Sok minden történt, és érzelmileg is eléggé hullámzó hetek voltak ezek. Nem maradt energiám írni, de igyekszem bepótolni a történteket, és újra felvenni a ritmust. Cserébe ebben több az olvasni való.
Az előző bejegyzést Aucklandből írtam, miközben a kutyákra vigyáztunk. Éppen még fogalmunk sem volt arról, hogy merre tovább, mi lesz. Ez lassan már megszokott érzés, mostmár mindketten egész jól alkalmazkodtunk ehhez. Beregisztráltunk a kiwihousesitters oldalra, ezt már többen is ajánlották itt. Ezen a honlapon lehetőségeket lehet találni arra, hogy valaki házára, állataira vigyázzon az ember, amíg a tulajdonos távol van, lakhatásért cserébe. A téli, esős hónapokban ez igazi felüdülés tud lenni a kocsi után. Néha ez csak egy-egy kutyát/macskát jelent, néha egy teljes farmot. Gondoltuk, hogy megpróbálunk valami hosszabb távú felvigyázást megkaparintani.
Legnagyobb meglepetésünkre minden megkeresésünkre érkezett visszajelzés, pedig kicsit tartottunk tőle, hogy ignorálni fognak minket, mivel ez egy frissen létrehozott profil, referenciák nélkül. Úgy tűnik szimpatikusak voltunk, több pozitív visszajelzést is kaptunk. Végül egy három hetes “szittelést” választottunk, ahol egy 8 éves kutyusra kell vigyázni. Meg is beszéltünk a tulajdonossal egy személyes találkozót.
Brixton, a mindig mosolygó energiabomba staffy, és gazdái Aucklandtől nem lessze, Muriwai Beach-en laknak, egy gyönyörű házban a Csendes óceán partján. A nő gyógytornászként, a férje pedig kertrendezőként dolgozik, és van egy kislányuk. Nagyon szimpatikus család. A találkozó vége úgy zárult, hogy majd visszajeleznek, mert még más jelöltekkel is akarnak beszélni. Mondanom sem kell, elég csalódottan jöttünk el, mindketten úgy éreztük, hogy nem sikerült jól a találkozó, biztosan nem voltunk elég szimpatikusak, ezért nem mondtak egyből igent.
Szerencsére rosszul éreztük. Pár nappal később jött az üzenet, hogy minket választottak, és mehetünk Muriwai-ra! Nagyon boldogok lettünk a hírtől, hogy 3 hetet tölthetünk el egy csodás tengerparton egy olyan házban, aminek a konyha ablakán kinézve a part, és a hullámok látszanak, igazi álom. Ki ne örülne ennek?
Okés, van hát hova mennünk, de az csak 3 hét múlva lesz esedékes, június végén. Mi legyen most, merre menjünk? A Coromandel félszigetre már korábban ráhangoltuk magunkat, hát akkor irány oda. Egy hetet ott kényelmesen el leszünk, aztán majd meglátjuk. El is indultunk, miután a srácok vissza értek Ausztráliából, de még nem a félszigetre, hanem egy mászó terembe. Menni akartunk már mindketten, jól esett ez a fajta mozgás. Az éjszakát így még Aucklandben töltöttük, a már ismerős házaspár, Janet és Basker udvarában. Annyira megszerettük őket, mindig nagyon kedvesek velünk, jókat beszélgetünk. Nem volt ez máshogy most sem, érkezésünk estéjén beinvitáltak minket egy italra, a csütörtöki társaságuk közé. Egy Japánból hozott, nagyon finom Sake-val koccintottunk, meg hallgattuk a sztorikat. Ez a szokásos programjuk csütörtökönként. Összegyűlnek páran, iszogatnak, sütögetnek, aztán a méltán híres ír származású John a motorjára pattanva haza robog. Biztos van már tapasztalata ebben.
Reggel frissen sült áfonyás pogácsával (nem tudok rá jobb magyar szót, itt scone-nak hívjak, és van belőle édes és sós is), házi lekvárral, és meleg kávéval vártak minket. Nagyon jól esett, hogy behívtak reggelizni, az otthoni ízekre már mindketten nagyon vágytunk. Azt mondták mi már VIP vendégeknek számítunk, más nem szokott ennyit visszajárni. Na, de hát ha egyszer ennyire jó!?
Így tele hassal, és jó kedvel, feltöltődve útnak is indultunk, mostmár tényleg Coromandel felé péntek délelőtt. Basker figyelmeztetett minket, hogy a mostani egy hosszú hétvége lesz, semmiképpen ne induljunk vissza Aucklandbe hétfőn, ugyanis hatalmas lesz a dugó. A városban amúgy is elég rossz tud lenni a forgalom, főleg reggel, és a munkaidő végeztével. Ilyenkor meg kiürül a teljes térség, mindenki elmegy valamerre, főleg, hogy az előrejelzések is szép időt mutattak. Megnyugtattuk Baskert, hogy ugyan nekünk eszünk ágában sincs visszamenni hétfőn, ettől nem kell tartania. El leszünk legalább egy hetet a félszigeten. Mondanom sem kell, nem így lett :D
Az idő gyönyörű volt, csak a szél tépte a fákat. Nem is kicsit, szegény Margó küzdött is rendesen, hogy talpon (keréken) maradjon. Első éjszakára egy ingyenes megállót néztünk ki, egy Tairua nevű városkában, az óceán part és egy öböl közé benyúló kis föld nyelven. Szerencsénkre szélirányban lehetett parkolni, így kevésbé hullámzott az ágy. Kiszállni és talpon maradni így sem volt egyszerű, mintha ketten próbálták volna rád nyomni az ajtót. Ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat, a hely (megint csak) gyönyörű, és valahogy az egész városnak jó hangulata volt. Ott is maradtunk hát két éjszakára. Kicsit lelassultunk. Jól esett csak az óceánparton, és a környékén sétálgatva tölteni a napot, anélkül, hogy tovább mentünk volna. Másnapra az volt a tervünk, hogy elindulunk fölfelé a félszigeten, megnézünk egy-két helyet, és mivel úgy sem kell rohannunk, ezért csak kis távokat fogunk megtenni minden nap.
Igen ám, de itt jött a következő nem tervezett lehetőség. Nem sokkal az után, hogy beregisztráltuk magunkat a kiwihousesitters oldalra, megtettük ezt a workaway honlapján is. Ennek a koncepciója az, hogy napi pár óra munkáért cserébe szállást, és esetleg ellátást kap az ember. Elég sok lehetőség van itt is, általában családoknál, idősebbeknél, egyedülállóknál, ahol szükség lehet plusz kezekre. A munka része többféle lehet: valahol gyerek vigyázás, valahol segítségnyújtás a családi ebédek/vacsorák elkészítésében, de legtöbb esetben kerti munka. Itt keresett meg minket Yolande, egy aucklandi nő, hogy 3 napra szüksége lenne segítségre egy kert felújításában. Cserébe egy külön kis házat és ellátást ajánlott. Elsőre nem igazán akartunk menni, mert teljesen keresztbe húzta a terveinket, de hát azok úgy is azért vannak, hogy felborítsuk őket. Szóval végül úgy döntöttünk, hogy nem mondunk nemet egy ilyen lehetőségre, első tapasztalatnak mindenképpen jó lesz. Így le is beszéltük vele, hogy hétfő estére visszamegyünk Aucklandbe, és kedd reggel kezdjük a munkát. Emiatt kicsit fel kellett gyorsítani a coromandeli terveket, a félsziget legészakibb részét így most ki hagytuk.
Elmentünk cserébe a Hot Water Beach-re. Ez hasonló ahhoz a helyhez, ahol már voltunk, de nem jártunk szerencsével. Emiatt kicsit kétkedve álltunk ehhez is, hogy vajon tényleg találunk-e meleg vizet a homokban. Mikor oda értünk, már az emberek számából látszott, hogy itt más lesz a helyzet. Itteni viszonylatban sokan voltak, és mindenki ásóval a kezében rohangált fel-alá, a 12 fok ellenére fürdőruhában. Apály idején érdemes ide érkezni, és homokos parton kicsit beljebb érve, szinte elvéthetetlen a forrás. Egy nagyobb részen, több helyen is bugyborékol a forró víz. És ez tényleg forró! Ha nem vigyázol, biztosan megégeti a talpadat. Érdemes úgy kialakítani a “medencédet”, hogy keveredjen a hullámzó óceán vizével, így tökéletes hőmérsékletű vizet keverve. Az ásás része elég kilátástalan, főleg ha nagyok a hullámok, mert egyből vissza temeti a víz a gödröt. Vicces volt látni, ahogy a nyugdíjasok, felnőttek, gyerekek együtt homokozva próbálnak gátakat építeni, és mindig megerősíteni a medence azon részét, amit elvitt a hullám. Sikerült annyira felmelegedni, hogy aztán még egy gyors úszás az óceánban is belefért.
Másnap, hétfő lévén, elindultunk visszafelé Aucklandbe (Basker figyelmeztetése ellenére). Még az autópályát sem értük el, már teljesen beállt a forgalom. Hiába közeledtünk szép lassan a város felé, a menetidő csak változatlan maradt, vagy még tovább is nőtt. Legalább plusz két órába telt visszaérni, de azért még mindig más volt ezt a tájat nézni közben, mint az M7-es autópálya szalagkorlátjait egy nyári balatoni hétvége után. Nem tudtuk pontosan mire számítsunk a szállásunkkal és a munkával kapcsolatban. Szerencsére minden jól sült el. Mire oda értünk Yolande-hoz, már bőven beesteledett, és ő nem is volt otthon. Lakott nála egy másik workaway-es is, egy francia lány, ő engedett be minket, és mutatta körbe a kis házunkat. Ő már egy teljes évet lehúzott itt, azóta Yolande-al lakik, kisebb nagyobb megszakításokkal. Nagyon szimpatikus volt, Zsófi beszélgetett is vele többet.
Másnap reggel a házigazdát is megismerhettük. Érdekes személyiség, érdekes történetekkel. Rajztanárként dolgozik 5-11 éves gyerekekkel. Ez nem a másodállása, ezt csinálta egész életében. Ebből van a háza, amiben lakik, és a második háza is, aminek a felújítása most zajlik, és a kertjén mi is dolgoztunk. Nagyon jó volt látni, hogy egyedülálló 50+-os nőként is mennyire talpraesett és bátor. Simán bele fog dolgokba, amikhez nem feltétlenül ért, vagy nincs még benne tapasztalata. Úgy van vele, hogy majd lesz valahogy, ha hibázik majd tanul belőle.
Tegyük hozzá, hogy itt máshogy építkeznek, mint otthon. Ritka a kő ház, főleg északon. A legfőbb alapanyag mindehol a fa. Más környezeti hatásoknak, hőmérsékleteknek vannak kitéve az itteni épületek.
A “mi” kis házunk különlegessége a kinti fürdőszoba volt. Ezt úgy kell elképzelni, mintha egy kerti zuhany körbe lenne kerítve egy olyan magas fallal, hogy ne lássanak be, és egy átlátszó tetővel lefedve. Különleges élmény volt itt zuhanyozni, ha felnézett az ember, vagy egy hatalmas pálma fát látott, vagy a csillagokat. Kicsit olyan volt mint egy Bali resort (legalábbis azt mindketten így képzeljük :D).
A munkát tekintve egyáltalán nem volt vészes. Nekem nagyrészt fóliát kellett terítenem, és kulcsot hordani rá, meg egy kicsit betonoztam. Zsófi gazolt, ablakot mosott, teraszt takarított. Nagyon szépen felújították az egész házat, saját kezűleg, jó volt látni hogy ennyire kreatívan és ügyesen meg tudta csinálni a dolgokat Yolande. Kedves volt velünk, sokat beszélgettünk, tanultunk tőle a helyi növényekről, és a vegetáriánus étrendről. Merthogy ő az, már nagyon régóta. Így nekünk is e szerint vásárolt be hozzá valókat. Sosem szerettem a tofut, mindig tartózkodtam tőle kicsit, de így lehetőségem nyílt megismerni, mint alapanyagot. Készítettem is belőle néhány dolgot, amivel sikerült elnyernem a legnagyobb elismerést. Zsófi korábban utálta, és most még ő is megette, sőt azt mondta, hogy finom. Mindenképpen felkerült az ehető ételek listájára, ezek szerint inkább az elkészítési módón múlik, hogy mennyire lesz ehető. Mindkettőnknek jól esett ez az étrend egy kicsit, szóval, ha átállni nem is fogunk (egyelőre én úgy érzem nem tudnék, és őszintén szólva nem is akarok), de több húsmentes ételt fogunk enni. Zsófi továbbra is küzd a nagyon erős új zélandi akcentussal, azt mondja neki olyan, mintha dunántúli tájszólással beszélnék az angolt. Szerencsére Yolande nagyon szépen artikulált, ügyelve arra hogy minél érthetőbb legyen, így itt ezzel nem volt gond. Végül csütörtök helyett szombatig tudtunk maradni, mert csak akkor érkezett a következő, minket leváltó pár. Ez nagyon jól jött nekünk, elég kényelmes volt az egész helyzet.
Sikerült összehozni még egy találkát a magyar srácokkal is, mielőtt haza repültek volna. Elmentünk egy éjszakai piacra, ami egy kicsit a kőbányai útnál lévő kínai negyed kipakolós, kajálós “piac" hangulatára emlékeztetett. Egy parkolóház alsó szintjén rendezik meg, minden csütörtökön. Tele emberekkel, illatokkal, füsttel. Nem láttunk még ekkora tömeget sehol, mióta itt vagyunk. Mindenféle kaja kapható, de az ázsiai konyha képviselteti magát legerősebben. Volt viszont lángosos is, elvileg egy magyar pár csinálja, de végül nem néztük meg, elvesztünk a forgatagban. A közönséget tekintve leginkább fiatal maorik járnak ide, minél csicsásabb autókkal, bömböltetve a rádiót, bőgetve a motort. Igazi kultúrsokk. Volt velünk még egy magyar pár, akikkel én már találkoztam korábban is, így hatan vágtunk neki a kulináris élvezeteknek. Ez azon a héten volt, amikor amúgy vegetáriánus étrenden voltunk, úgyhogy egy kicsit sokkot kis kapott a gyomrunk az olajos, húsos ételektől. Ennek ellenére nekem nagyon jól esett. Jó volt egy kicsit másokkal időt tölteni, sokat beszélgettünk, nevetgéltünk. Sajnos mindenki most megy haza, mi maradunk csak ebből a hatosból.
Az elején írtam, hog érzelmileg kimerítő volt az elmúlt pár hét. Sok az ismeretlen, és a bizonytalanság, változás, ami azért rendesen le tudja fárasztani az embert. Nehéz bármit is előre tervezni, mert sosem lehet tudni mikor nyílik egy új lehetőség. Ezekkel pedig élni szeretnénk, hogy minél többet tapasztaljunk. Néha ezt könnyebben kezeljük, néha eléggé nehezen fogadjuk. De hát ez ilyen, legalább történnek a dolgok velünk, és tudunk mit mesélni.
Szombat reggel, miután befejeztük a ránk bízott feladatokat, elindultunk Yolande-tól dél felé. A maradék 10-12 napot a Taupo tó környékén, és a Tongariro nemzeti parkban terveztük eltölteni. Persze ez sem teljesen így lett, de erről majd a következő cikkben írok.
Ősz
Az elmúlt hét minden szempontból nehezebb volt mindkettőnknek. Sikerült megbetegednem, aztán Zsófi is követett. Szerencsére már mindketten jól vagyunk, nem volt semmi komoly, csak egy kis megfázás. Azért teljesen más a kocsiban kiheverni, mint egy kényelmes ágyban, egy meleg helyen. Zsófi jobb volt az időzítésben, szerencsére ő már a lakásban vészelte át. De akkor menjünk is vissza a hét elejére, hogy mik történtek, hogy jutottunk megint Aucklandbe.
Az előző bejegyzést ott hagytam abba, hogy elindultunk New Plymouth-ból északra, a város felé. Volt egy két kinézett megálló, ezek egyike a Three Sisters and The Elephant Rock szikla formációk, amely a tengerből egymás mellett kiemelkedő tornyairól kapta a nevét. Mostmár csak kettő van belőlük, de valamikor négyen voltak. Nem tudom a nevük miért éppen háromnál állt meg, de úgy tűnik ez már így marad. Ide csak alacsony vízállás esetén lehet bemenni “száraz” lábbal, de még akkor is elég csúszós, saras a bevezető út, úgyhogy jobban jár az ember mezítláb, mint cipőben. A Tongaporutu folyó medrében, a tengerpart felé indulva lehet eljutni a fekete homokos parton keresztül a sziklákhoz. Elsőként az elefánt szikla látható, majd a nővérek. Az elefánt ormányát 2016-ban sajnos felemésztette az erózió, de azért szerintem még így is jól kivehető a formája. Gyönyörű hely, ha tiszta az idő a háttérben látszik a Taranaki hegy is. Ezzel nekünk most nem volt szerencsénk, eléggé felhős időben mentünk oda, de így is elképesztően szép volt. Az egyetlen kellemetlenséget a homokban lakó, légyszerű bogarak okozták, aminek a csípése több napig kellemetlen viszketéssel jár. Nem tudom, hogy ezek voltak e a hírhedt új-zélandi Sandfly-ok, vagy valami más, de az biztos, hogy nem kedveltük meg őket. Az éjszakát egy nagyon fura hangulatú kempingben töltöttük, ahol volt egy érdekes fickó, aki a kacsájával lakott egy sátorban, és nyers marha húson élt. Többet nem tudtunk meg róla, annyira nem kerestük a társaságát. Mindenesetre nagyon vicces volt, ahogy a hóna alá csapott kacsával járkált fel alá a kempingben. Reggelre már éreztem, hogy beteg leszek, nehezen szedtem össze magam, de tovább kellett állnunk.
Észak fele mentünk a Tasmán tenger partján, kis utakat választva a semmi közepén. Aznap kb. 130km-t tettünk meg összesen, de ehhez kellett az egész nap. Szerpentines földutakon, erdőkőn, hegyeken át vezetett az út. Megálltunk a Waikawau Tunnel Beach-nél, amit 1911-ben három ember, csákányokkal és ásóval felszerelve vájt ki. Ide is apály idején érdemes jönni, hogy az alagúton átérve ki lehessen sétálni a partra. A kövek között fennmaradt kis pocsolyákban hatalmas az élet: tengeri sünök, tengeri csillagok és rákok töltik meg. A hatalmas homokkövekből álló sziklafalak magasan nyúlnak az égbe, tövükben látszik a tenger munkálkodása. Valahogy minden partszakasz más hangulatú, annak ellenére, hogy ugyan azok az elemek építik föl.
Ezt követte még egy vízesés (Marokopa Falls), egy barlang (Piripiri Cave), és egy hidat alkotó természetes szikla képződmény (Mangapohue Natural Bridge). Ezek közül az utolsó volt a leglátványosabb. Egy szurdokban, fából kiépített emelvényt végigjárva lehetett eljutni a hídhoz, egy hatalmas átjáróhoz, amit valamikor a víz alakíthatott így. A sziklafalak nagy része növényekkel vastagon fedett, amelyekről folyamatosan csepeg a víz. Különleges hangulata volt a helynek. Éjszakára egy nem messze lévő kis városka hosteljét választottuk, aminek volt campervan-ek számára fenntartott része is, ahol meg lehetett állni.
Másnap elmentünk a Kawhia Beach-re, ami arról híres, hogyha a parton áskálódik kicsit az ember, akkor megtalálhatja a természetes forró vizes forrásokat, és saját kis medencét építhet magának, amit majd a dagály betemet. Nekünk ez most nem jött össze, nem éreztem magam túl jól, nem kívántam feltétlen földmunkákat végezni. Ennek ellenére maga a part szakasz megint csak gyönyörű, a sétát is megérte. Estére vissza mentünk az előző kis városkába, csak egy másik kempingbe, ahol a következő napot helyben töltve pihentünk. Kellett egy kis megállás, hogy kiheverjem a megfázást.
Mivel már megint fogytán voltunka ruháknak, ezért úgy döntöttünk, hogy tartunk majd egy mosodázást Hamiltonban, Előtte megálltunk Cambridge-ben egy reggeleire és kávéra. Na nem a híres egyetemi városban, hanem Új-Zéland sajátjában, egy angol kisvárosra emlékeztető helyen. Itt éreztük eddig leginkább az ősz hangulatát, a levelek gyönyörű színeket vettek föl, sárgától a vörösig. Hamilton az ország 4. legnépesebb városa. Hangulatra nagyon hasonló Aucklandhez csak felhőkarcolók nélkül. A város egyik leghíresebb látványossága a Hamilton Gardens, egy gyönyörűen rendben tartott park. Azt a koncepciót követi, hogy a világ különböző pontjairól és koraiból mutat be kerteket. Volt itt japán, olasz, egyiptomi, és még Alíz csoda országban tematikára épülő udvar is. Gyönyörűen megcsinálva. És ingyenes. Egy nagyobb záport leszámítva itt az időjárással is szerencsénk volt, végig tudtunk járni mindent.
Utolsó állomásunk Auckland előtt, az onnan fél órára lévő Piha Beach volt. Itt nem elefánt, hanem oroszlán szikla található (na ebbe még nekem sem sikerült bele látnom az állatot), és több más érdekes képződmény. A táblák szerint ide néha meg a pingvinek is feljönnek költeni, de nekünk most nem volt szerencsénk hozzájuk sajnos. Így is maradandó élmény volt a naplementét a partról végig nézni, miközben a vízben szörfösök küzdöttek a hullámokkal. Volt egy barátságos kisbolt is a városban, ahol finom kávé mellett helyben készült ételeket lehetett kapni. Zsófi evett egy lasagnat, amiben a legnagyobb meglepetésünkre lencse is volt. Érdekes ötlet, illett bele. A kempingben kacsák, ludak, kismadarak kuncsorogtak kajáért, ha volt nálad valami, egy egész madár sereg vett körül. Sajnos ez volt az eddigi legrosszabb fizetős kemping, de mivel nem volt más a környéken (se ingyenes, se másik fizetős), ezét nem volt jobb opciónk. Egy éjszakát ki lehetett bírni.
Most megint a lassan már otthonomnak tekintett auckland-i házban vagyunk (sokáig már nem lesz erre lehetőség sajnos, a srácok júni 11-én indulnak haza), Floppyra és Gofrira vigyázunk, amíg a gazdáik Ausztráliában nézelődnek. Ez egy hét lesz, aztán majd meglátjuk hogy merre tovább, még nem tudjuk pontosan. De szerencsére még van pár napunk kitalálni.
Taranaki
Úgy érzem megtaláltuk az eddig kedvenc helyünket Új-Zélandon. Egy kis városka, New Plymouth a neve. Na jó, itteni viszonylatban nem is annyira kicsi. A Taranaki régió legnagyobb városa. Garázs szerű boltokkal, hangulatos kávézókkal, gyönyörű partvonallal, és nem utolsó sorban a Taranaki vulkánnal a háttérben. Fekete homokos partjai a Surf Highway részét képezik, nevét nem meghazudtolva, szörfösök sokait vonzza. Még most is. Létezik téli szörfös ruha is. Előszőr nem tudtuk milyen állatok lebegnek nem messze a parttól a vizen, aztán ahogy közelebb értünk láttuk csak, hogy nem fókák, hanem a sportot űzők sokasága. Van itt fiatal utazó és nyugdíjas bácsi is a vízben, és mindenki a megfelelő hullámra vár. Nagyon jó nézni őket, ennél jobb már csak csinálni lenne. De majd annak is eljön a maga ideje.
Voltunk múzeumban is, ami nagyon jól esett. Hiányzott már egy kis kultúrális feltöltődés. Nem ismertem Len Lye munkásságát, de ezután egyértelműen felkerült a listámra. Érdemes utána olvasni kicsit, experimentális filmjeiről, és kinetikus szobrairól híres. Sajnos a tárlat egy része éppen átépítés alatt állt, de így is nagyon jó volt látni. Volt szó még a maori kultúráról, temetkezési szokásokról, és helyekről, amik egy részén már jártunk. Aki erre jár, annak mindenképpen tudjuk ajánlani a Govett-Brewster Art Gallery/Len Lye Centre-t.
Újra eljött az idő a mosodázáshoz is, kezdtünk már kifogyni a tiszta cuccokból. Sajnos az itteni nem volt annyira jó mint Aucklandben, drágább is volt, és kevésbé hangulatos, de a száraz, meleg, jó illatú ruhák kárpótoltak. Nem igazán jöttem még rá az árazás logikájára, miért olcsóbb, ha a saját mosószerét adja hozzá a gép, és nem mi adjuk a miénket, vagy hogy két ugyanakkora gép közül miért olcsóbb az egyik mint a másik. De erre meg úgy is lesz alkalom. Egy teljes nagy mosás/száritás kb másfél-két óra. Ezt az időt viszont jól el lehet ütni a kocsiban olvasgatással, kávézással. Az időjárás elég változékony a napokban, hol szakad az eső, hol süt a nap. Én nagyon élvezem, engem mindig megnyugtat. Zsófi kevésbé szereti, de neki meg nincs választása :D.
Volt egy viszonylag szél és csapadék mentes napunk, amit ki is akartunk használni. Ezt választottuk a túra napnak, fel a Taranaki csúcsa melletti fennsíkra, a tükör tóhoz. Ez nekem egy bakancslistás út volt, szóval nagyon boldog voltam, hogy végre van lehetőségem végig menni rajta. Nem egy hosszú túra, egy irányba kb. 6km, viszont ezalatt 1250m-t emelkedik, szóval elég kaptatós. Szerencsére jól kiépített, a rengeteg sár így nem jelentett akadályt. Mire felér az ember, már minden minden lépcsőfokot utál, de a kilátás ezt hamar feledteti. Ráadásul naplemente környékére időzítettünk, így a fények is gyönyörűek voltak. Azért az oda vezető út sem rossz, egy mindenhol mohás esőerdőn megy keresztül. Ezt inkább a vissza úton lehet kiélvezni, mert akkor nem a tüdőd próbálod a helyén tartani, hanem nézelődni is van erőd. Lefele ugyan elő kellett venni a fejlámpát, a végét már sötétben fejeztük be, de szerintem ez még hozzá adott egy kis pluszt. Fent végtelen puszta/mocsár keveréke, és hideg van. Sajnos azért nem volt teljes a szélcsend, volt egy kis zavar a tükörképben, de így is teljesen megérte. Ha nem kezdtünk volna kockára fagyni, még szívesen töltöttem volna ott időt, a hegyet és a tájat bámulva. Természetesen ez is egy szent hely a Maorik számára. El tudja varázsolni az embert, az biztos. Legalábbis minket sikerült.
Sétálgattunk a Back Beachen, a szörfösök egyik közkedvelt helyén, ahol gyönyörű, csillogó fekete homok van végig. Nyáron biztos nagyon forró, de most jól esett a kellemes melegsége. És amikor nagy szél van (mint általában), akkor sok mosolygás után pont olyan leszel mintha mákot ettél volna, csak csillog. Mosolyogni pedig muszáj, gyönyörű ez a partszakasz, a 90 Mile Beach után a második kedvencünk. Láttunk kite-ost is a vízben. Amikor a szörfhöz túl erős a szél, és rendszertelenek a hullámok, akkor előkerül a paplan ernyő és a deszka. Kb. 10-20 métereket ugrott a hullámok tetejéről a magasba, majd finoman landolt a következőn. Mondanom sem kell, mostmár ezt is igazán ki szeretném próbálni. Még Zsófi is! Szerintem egy 20-25 percet el is töltöttünk azzal, ahogy néztük a srácot, ő meg nem akart csalódást okozni a közönségnek, úgyhogy jó showt csinált. Látszott hogy nem ma kezdte.
Várt még ránk egy rövid, de annál meredekebb emelkedő, a vége már lánccal támogatott könnyű ferráta útnak is betudható. A kis csúcs neve Paritutu, a Back Beachen található. Egy, a part fölé nyúló egykori vulkán maradványa. Nem túl magas, de annál aranyosabb, és a kilátás is elég jó a tetejéről. Ide is megérte fölmenni.
Nagyjából ezekkel telt el ez a hét, ennyit még egy helyen sem maradtunk. Ez is jól mutatja milyen jól éreztük magunkat erre felé, valószínüleg ide még vissza fogunk jönni. Ha másért nem is, akkor szörfözni. Most ujra úton vagyunk északra, jövőjét csütörtökre vissza kell érnünk Aucklandba. A srácoknál vállaltunk kutya sittinget, amíg ők át mennek egy hétre Ausztráliába. Ez most pont kapóra fog jönni, ugyanis Zsófi ma kapta az emailt, hogy neki is jóvá hagyták a vízumát. Mostmár ő is dolgozhat majd, amíg én a haverokkal sörözők. Vagy szörfözök. Vagy valami ilyesmi, majd meglátjuk :D. Viccet félre téve, így legalább neki is el fogjuk tudni intézni a még szükséges dolgokat, adószámot, bankszámlát. A felfele vezető útra még van egy két kinézett hely, ezekről majd a következő írásban beszámolok.
Hideg
Szóval a müzli eltűnt reggelre, úgyhogy bizonyossá vált, hogy van legalább egy potya lakónk, aki még csak a benzin pénzbe sem száll be. Sajnos innentől kezdve muszáj volt lépni valamit, kérésre nem hagyta el a magánterületet. El is mentünk az első boltba, és beszereztünk néhány egércsapdát, amiket a következő éjszakára fel is állítottam. Hajnalban ébredtünk is a csattanásra, addig meg úgy sem tudtunk igazán pihentetően aludni, minden neszre felfigyeltünk. Nem volt jó érzés megnézni a csapdát, sajnáltam nagyon. Zsófi meg is siratta a kisegeret, azt mondta, hogy ő azért szurkolt neki kicsit. Nem hagyott sok választást sajnos, itt nem maradhatott, féltem, hogy kárt tesz a kocsiban vagy a cuccainkban. Főleg, hogy mint utólag kiderült, nem is csak egyedül volt, hanem ketten voltak. Egy nappal később lett meg a második is. Aztán jött az igazi munka. Ki kellett pakolni mindent újra, kitakarítani az egész kocsit. Aztán megint vissza. Egy hónapon belül másodjára. Mert persze amikor megvettem Margót, ezen akkor is végig akartam menni, egyrészről, hogy tudjam mi van bent, és hol, másrészről meg, hogy majd mi koszolhassuk össze, saját magunk. Már éppen újra Auckland közelében voltunk, és mivel ehhez a művelethez kellet hely ahova pakolhatunk, ezért megint írtam a srácoknak, akiknél az első két hetet töltöttem. Szerencsére pont szabad volt a szoba két éjszakára, úgyhogy oda mentünk.
Az őszi nagytakarítást követően tartottunk még egy pihenő/mászó napot Aucklandben, az éjszakát pedig újra a nagyon kedves házaspár kertjében töltöttük. Szerencsére már egérmentesen, és nyugalomban. A következő útirány délre tartott, a keleti part mentén. Megcsináltunk egy-két rövidebb, 10-15km hosszúságú túrát. Ezek egyike egy régi aranybányász városka völgyében vezetett, sziklaszirtek és vízesések között. Néhány helyen szükség volt a fejlámpákra is, ugyanis az út keresztülvezetett néhány régi bánya járaton a kocsi sínek között. Elég egyedi élmény volt, a hely pedig gyönyörű. Sajnos aranyat nem találtunk, pedig jól jött volna. A másik túraútvonal az óceánpartot követve, majd onnan egy patakmederbe letérve vezetett egy vízeséshez. Végre megint élvezhettem a köveken ugrálást, a csordogáló vízfolyásban. És ráadásul mindketten megúsztuk száraz lábbal.
Utána Rotorua-t néztük ki, mindketten vágytunk egy kis pihenésre, és fürdőzésre. Ez a terület a geotermikus aktivitásáról, hőforrásairól, és a gejzírekről a leghíresebb. Zsófi szerint ez Új-Zéland Hajdúszoboszlója. És ebben van is igazság bőven. Egy üdülő város, legfőképp nyugdíjasokkal, akik főnek a levesben. Meg velünk. Amivel viszont nem számoltunk, az a beérkező hidegfront volt, ami az északi sziget egyik leghidegebb régiójává tette ezt a környéket. Éjszakára 1 fok környékére süllyedt a hőmérséklet. Szóval ideje volt egy kis upgradenek, Margó megkapta a szezonális téli cuccait. Ez egy hősugárzóból, egy szőnyegből, és egy meleg pokrócból áll. Így azért még Zsófi is át tudta vészelni az estéket, sőt néha még a pulcsi is lekerült róla. Nekem általában melegem volt, de azért az is elő fordult, hogy jólesett. A reggelek deresek, napközben meg általában 12 fok körül alakul a hőmérséklet. De legalább süt a nap, emiatt azért melegebbnek érződik. A rövid gatyám azért most vissza került a táskába.
Egy teljes napot szenteltünk a pihenésnek egy kempinggel egybekötött termál fürdőben. Egy 99 fokon feltörő forrás vize van vissza hűtve kis teraszokon keresztül különböző hőfokokra, és medencékbe vezetve. Mindkettőnknek nagyon jól esett ázni, gyakorlatilag csak egy hosszabb ebéd szünetre szálltunk ki a vízből. Voltunk hajókázni is, egy 1886-ban bekövetkezett vulkán kitörés következtében kialakult tó vizén. A partvonal mentén több gejzír is van, egyes helyeken pedig gőzölögve bugyog fel a forró víz. Szerencsére a teljes hajón csak mi voltunk a kapitányt leszámítva, ami igazi felüdülés volt az azt megelőző túrához képest, amit sikerült egy busznyi üvöltöző gyerek társaságában végig járnunk. Beszél belőlem most a Hajdúszoboszlói Rotorua-i nyugdíjas.
Végül úgy döntöttünk, hogy melegebb éghajlatra költözünk, úgyhogy ma széltében keresztül autóztuk az északi szigetet, keltről nyugatra. Itt azért 7-8 fokkal melegebb van nappal és éjszaka is. Meg egy hatalmas vulkán, a Mount Taranaki. De erről majd a következő posztban.
Együtt
Eltelt az első közös hetünk, amit a kocsiban együtt töltöttünk. Voltak nehezebb pillanatok is, meg gyönyörű felejthetetlen élmények is. Szerencsére megoldhatatlan problémába eddig nem ütköztünk, csak csiszolódnunk kell egy kicsit az új körülményekhez közösen. Nekem nehezen ment, hogy hozzá szokjak, hogy nem egyedül vagyok, Zsófinak meg nagyon új élmény ez az egész. Ezt tetőzte a vízum igénylés miatti fejfájás, de szerencsére össze tartóak vagyunk, és közösen megoldjuk a gondokat. Valamikor én nyújtok segítséget, valamikor nekem kell egy kis lelki támogatás. De ezért vagyunk ketten.
Sikerült találni egy viszonylag olcsóbb helyet, mint a többi környéken lévő orvosi rendelő, itt el is végeztek minden vizsgálatot ami a vízumhoz kellett. Azt mondta Zsófi, hogy kedves volt vele mindenki, a vizsgálatokat normálisan elvégezték. A vérvétel is rendben ment, nem szúrtak mellé. Az eredmények online rendszerben, azt már nem kell külön küldeni a bevándorlásnak. Egyébként az hogy ő már itt van visitor vízummal, csak bonyolította az új igénylését. Amiatt kérték a vizsgálatokat is, mert így már több mint egy évig maradhat, és annyi idő alatt azért már mégiscsak rengeteget köhöghet. Meg így be kell mutatni azt is, hogy van egészségbiztosítása, legalább 12 hónapra. Plusz elég pénze. Valamit még megpróbálunk majd okoskodni, hátha ezt lehet csökkenteni, neki ugyanis már meg van a hazafele szóló repülőjegye, csak flexibilis. Majd meglátjuk mi lesz belőle.
Nekem lassan kell valami munkát keresnem, nem tudjuk megvárni, hogy Zsófi is dolgozhasson, mert addig kifutunk a pénzből. Úgyhogy a következő hetekre igyekszem majd találni valamit, valószínüleg kivi szedés formájában. Most van a szezonja, elég sok embert keresnek. Plusz teljesítmény bérezéses, csak fizikum kell hozzá. Azzal talán rendben leszek. Persze ezt így látatlanban könnyen mondom, majd kiderül. Ha lesz valami úgy is írok róla.
A vizsgálat után elindultunk vissza északra, ott folytattuk, ahol abba hagytuk. Sajnos azon a partszakaszon amiről már egyszer lecsúsztunk, most sem volt szabad hely éjszakára, így megint tovább kellett mennünk. A Whangarei Falls parkolójában tudtunk megállni, ott töltöttük az első éjszakát Auckland után. Másnap megnéztük az Oke Bay-t ami, egy csoda szép sárga homokos partszakasz. Ezt követte a Rainbow Falls, ami már a múltkor is lenyűgözött, de most igazán a szívembe lopta magát. Nem beszélve róla hogy Zsófi is imádta. Sikerült találni néhány járatlan ösvényt, és bemenni a lezúduló víztömeg mögé, ahol egy külön kis élénkzöld világ helyezkedik el. A lemenő nap fényeit pedig már Matauri Bay-ről néztük, ahol a következő 3 éjszakánkat töltöttük. Kellett egy kis pihenő, és ez egy olcsó, de jól felszerelt, kellemes kemping. Minden van amire szükség lehet, korlátlan melegvíz, konyha, hűtő, mosási/szárítási lehetőség.
Végül eljutottunk az északi csücsökbe, Cape Reinga-ba, ahol megnéztük a Tazmán tenger, és a Csendes óceán találkozási pontját. A maori kultúra szerint a holtak itt lépnek át a túlvilágra, míg a hatalmas vizek egymásba fonódása az új élet kezdetét jelképezi. Szerintük a Tazmán tenger képviseli a férfi, míg a Csendes óceán a női nemet.
Nem hagyhattuk ki a sivatagot sem. A kellemesen meleg homok, az esőfelhők, és a lemenő nap fénye most is felejthetetlenné tették a dűnék látványát. A napot a 90 Mile Beach-en zártuk, ahol Zsófi is kipróbálta milyen is vezetni Margót. Ez a hely leírhatatlan, földön túli élmény itt végig gurulni. Most egy kis halászfaluban, Rawene-ben vagyunk, a ma éjszakát itt töltjük. Ez az egyik legautentikusabb hely, amit itt láttam eddig.
Van egy új lakónk. Úgy tűnik túl sokat hagytuk magára Margót, és barátkozni kezdett a környező kisállatokkal, és végül egy egeret fogadott be. Vagy valami itteni hasonlót. Nem láttam csak a nyomait. Vettünk magunknak egy nagy zacskó magkeveréket, de sajnos más is pályázott rá. Meg a reggeli zsemlékre. Őszintén szólva eszembe sem jutott ennek a lehetősége, szóval nem is voltunk túl elővigyázatosak. Mivel este van, és kint esik, ezért egyelőre nagy pakolásba nem tudtunk fogni, csak a kajás szekrényeket néztük át, ürítettük ki. Szerintem elölről, a vezető ülés felöl jutott be ( vagy ki ), ez majd kiderül. Most kitömködtünk minden rést, és egy tiszta tányéron, középre elhelyezve kapott egy darab müzlit. Fine dining legjava egy egér számára. Majd reggelre kiderül vissza jutott e. Addig is név ötleteken gondolkozunk, hátha végül jóban leszünk, és megkérhetjük, hogy távozzon szabad akaratából, erőszak mentesen. Aztán a következő adandó alkalommal beszerzünk néhány egércsapdát a biztonság kedvéért, ha mégsem értene a szép szóból.
Zsófi
Megérkezett Zsófi! Szerencsére minden rendben volt, bár azt mondta többet ilyet nem csinál, túl hosszú volt az út. Ezek szerint ő már marad :D. Szerencsére az itteni levegő neki is felüdülés volt Budapest és Shanghai után. Egyből megmutattam neki a kedvenc bolthálózatom, a Pak’nSave-et, ahol általában élelmiszert vásárolok, mivel itt a legolcsóbb minden, de ez nem megy a minőség rovására. Azt mondta akár a nagykövetük is lehetnék, olyan sokat beszélek minden egyes üzletükről, hogy hol mit vettem, melyik kútjukon tankoltam. Elsőre ő nem lelkesedett annyira a boltért, de ez betudható az ébren töltött 48+ órának. Megvettük a vacsit, aztán irány a szállás.
Az első négy éjszakánkat egy apartmanban töltöttük, Aucklandben, nem messze attól a lakástól, aminek egy szobájában laktam az első két hétben. Természetesen végig esett, ezért csak egyszer tudtuk kiélvezni a kis kert nyújtotta lehetőségeket, és a napra kiülve elfogyasztani a reggelinket. Zsofi nem is igazán értette, hogy én hogy fürödhettem egy hete még az óceánban. Ő nem csak magát, és a csomagjait hozta, hanem a lehűlést is. Szerencsére azóta már javult a helyzet, két meleg, D vitaminban gazdag napunk is volt.
Bejártuk Auckland belvárosát, megnéztük a jachtokat a kikötőben, átnéztük a túra boltokat, és felmentünk a Sky Tower tetejére. Ezekben a liftekben mindig rosszul lesz az ember, a 61 emeletet gyorsabban teszi meg, mint 4-et a pesti panel felvonó. A kilátás elképesztő, körbe lehet sétálni az egészet, és ha elég bátor vagy ( és van elég pénzed, nekem inkább ez hiányzott ), akkor le is ugorhatsz róla. Itt találták fel ugyanis a Bungee Jumping üzleti változatát, azaz, hogy pénzért vetheted magad alá, mások által kiépített helyeken, amit a mai napig lehet űzni a toronyból.
Elintéztünk még ezt azt, az ott töltött napok alatt. Többek között vettünk egy nagy, 350 literes zsákot a tetőre, mivel kevés volt a kocsi tároló kapacitása. Ez teljes mértékben miattam van, nem is értettem Zsófi hogy jöhetett ilyen kevés cuccal. Na de mindegy, én túl sok mindent pakoltam, így szükség volt erre a kényelemhez. Be is váltotta a hozzá fűzött reményeket teljes mértékben. A bicikliktől sikerült ingyen megszabadulnom, sajnos nagyon rossz állapotban voltak, sok időt és pénzt kellett volna rájuk szánni, és ezt nem akartam. Úgy is túl dimbes-dombos itt minden, a fene akar annyit tekerni fölfelé.
23-án, itteni idő szerint reggel 10-kor volt a Working Holiday vízum igénylésének az időpontja erre az évre. Mivel Zsófi csak sima visitor vízummal érkezett, ezért az eredeti tervek szerint be is adtuk az igényünket a WHV-re neki is, nehogy már csak én dolgozhassak. Ez szokás szerint elég stresszes, be kell gyakorolni rendesen, mert összesen 100 darabot osztanak belőle Magyarországra, úgyhogy nagyon gyorsnak kell lenni. Szerencsére nem volt semmi gond, Zsófi nagyon ügyes volt, 3 és fél perc alatt végzett is a fizetéssel együtt. Ez nem egy ingyenes vízum, megkérik az árát, jelenleg 455 NZD-be kerül. Hogy tovább folytassuk Zsófi szerencséjét az időjárással, itt is megnyerte a fődíjat, egy orvosi vizsgálat és mellkas röntgen igényének formájában, amit 15 napunk van elintézni. Sok értelmét nem látom, már így is úgy is az országban van, minek kell még ezzel szenvedni, de sajnos benne van a feltételekben hogy kérhetik. És neki kérték is, nekem nem kellett. Na mindegy, csak ez is plusz költség, mert természetesen ezt saját zsebből kell állni. Legalább lesz valami képünk az itten egészségügyről.
A vízum igénylés után elindultunk újra északra, meg akartam mutatni mindent amit láttam. Meg hát én is szívesen megnézem még bármennyiszer. Elmentünk a Waipu Caves-hez, és megnéztük a világító kukacokat a barlangban. Szerencsére Zsófiból is ugyan azt a csodálatot váltották ki mint belőlem. A park részén még elidőztünk egy darabig, egy kellemes kávéval a kezünkben csodáltuk a lemenő nap fényeit. Estére kinéztem egy partszakaszt, ahol egy ingyenes kempingben maradtunk volna, de most először nem volt már szabad parkolóhely. Így végül ugyan ott töltöttük az első éjszakánkat, ahol egyedül is voltam.
Másnap elindultunk Whangareibe, megnézni az első vízesést. A folyó most sem okozott csalódást, bár kisebb vízhozammal, de ugyan úgy, gyönyörűen zubogott a mélybe. A környező parkban úgy érzi magát az ember, mintha a Jurassic Park forgatási helyszínén járna, bár az Hawaii egyik szigetén forgott. Aznapra már csak a főzés, és parkoló hely keresése maradt, úgyhogy újra az óceán part felé vettük az irányt. Meg is találtuk a megfelelő helyet Sandy Bay-en. Egy felejthetetlen tortellini vacsorát, és némi olvasást követően, párnára is hajtottuk a fejünket.
Jelenleg megint Aucklandben vagyunk, vissza fordultunk ugyan is, hogy el tudjuk intézni a röntgent és a vizsgálatot holnap. Egy nagyon kedves helyi pár udvarán parkolunk, akik némi pénz ellenében elérhetővé tették a megállóhelyet, és a vizes blokk használatát a Campervanesek számára. Még ingyen wifi is van, ami plusz extra. Érdekes helyzet, ők itt élnek, és beengednek magukhoz ismeretlen embereket, beszélgetnek, tapasztalatokat cserélnek. Még Anzac napi ( Új-Zélandi, és Ausztrál nemzeti ünnep, ahol a háborúkban elesett katonákról emlékeznek meg ) sütit is kaptunk. Olyan mintha egy szobát bérelnél egy családi ház és hostel keverékében, csak itt te hozod magaddal a helységet és az ágyat. Holnap reggel 9-re megyünk a rendelőbe, ami innen 10 percre van, úgyhogy ennél jobb szállást nem igazán találhattunk volna. Ha minden jól megy, akkor délután már újra úton leszünk északra, és ott folytatjuk az utunkat ahol félbe kellett szakítani. Hátha most még az első partszakaszon is lesz helyünk. Majd kiderül.
Northland
Egy hét telt el, mióta Margó az otthonom. Imádom! Ez az egész mindig otthon vagyok, mégis sosem ugyan ott dolog nagyon bejön. Az elején tartottam tőle, hogy fogom magam érezni, mennyire lesz nehéz. Ez mostanra teljesen elmúlt. Nyilván lemondásokkal jár, és néha tud kényelmetlen lenni, de amit cserébe kínál, a teljes szabadság, az leírhatatlan. Kezdem néhány nyűggel, nem akarom elhallgatni őket.
Először is a konstans pakolás, rendezkedés. Ki kell alakítani egy jó rendszert, ami megkönnyíti ezt, de még akkor is állandó figyelmet igényel. Mivel kicsi a tér, ezért muszáj mindig rendet tartani, különben az a kevés is össze megy. Ez alapvetően nem probléma, de mivel a tároló kapacitás is korlátozott, és nem mindig könnyen hozzá férhető, ezért okosan kell kitalálni mit hova. Ebben még elég tapasztalatlan vagyok, sok a feleslegesen futott köröm, de ez úgy is javulni fog idővel. Ha már ketten leszünk az újra bonyolítani fog a helyzeten, de egyáltalán nem megoldhatatlan. Csak kell egy jó rendszer.
A szúnyogok, és egyéb röpködő bogarak. Ez viszonylag könnyen orvosolható, mágneses szúnyoghálóval le lehet fedni az ablakot, amit nyitva tartana az ember. Viszont sötétedés után ha ki be mászkálsz a toló ajtón, szinte elkerülhetetlen hogy utána vadásznod kelljen. Legalábbis eddig még nem jöttem rá hogyan lehetne, de majd gondolkozok. Azért ez nem egy olyan vészes negatívum, egy lakásba is bemennek, csak itt könnyebb megtalálni, viszont téged is könnyebben megtalálnak.
Szét kell majd szednem a tűzhelyet, mert nagyon kormol. Szerencsére csak a lábasok alját, de ez is ront a hatásfokon, és nem utolsó sorban minden főzőcske után úgy nézek ki mintha a szénbányából jöttem volna. Megpróbáltam utána olvasni, és elméletileg a gáz-levegő keverék aránya nem jó, azért ilyen. Ez több minden miatt lehet, első körben megpróbálom kipucolni, és majd palackot cserélek. Remélem ez meg fogja oldani.
A WC, zuhany kérdése. Szerencsére Új-Zéland remek hely ilyen szempontból, könyebb egy mellékhelyiséget találni, mint egy szemetest, ahova kidobhatom a kocsiban felgyűlt dolgokat. Ezek általában tiszták, mindenhol van wc papír, és ingyenesek. Nyilván itt is van jobb, meg rosszabb, de összeségében nem lehet panasz rájuk. Ugyan az autóban is van egy mobil wc ( anélkül nem kaphatná meg az önfenntartó matricát, erről majd mesélek még később ), de ezt valószínüleg sosem fogjuk használni.
A zuhany kérdése már kicsit nehezebb. Nem zuhanyzok minden nap, sőt lehet hogy még másnap sem :D. De egyrészről kit érdekel, szerencsére nem vagyok büdös, legalábbis én nem érzem, másrészről meg ott a tenger, ott vannak a patakok, és vízesések, tavak. Fürödtem már mindegyikben az elmúlt héten. Nincs is felszabadítóbb érzés, mint beállni egy vízesés alá, és ott fürdőzni. Jelenleg akarva-akaratlanul is Wim Hoff tanai szerint élek, és bőséggel áztatom magam a hideg vízben. Hamar hozzá lehet szokni, még jól is esik, a keringésnek meg úgy is jót tesz. A nap melegen süt általában, utána kényelmesen lehet szárítkozni vacogás nélkül. A borús napokra meg ott vannak a kondi termek, mászó termek, uszodák zuhanyzói, illetve néhány publikus tusoló. Pár dollárért igénybe lehet venni ezeket, vagy a fizetős kempingek vizes blokkját. Ez később biztos jól fog jönni, főleg, hogy már közeleg a tél, és egyre “hűvösebb” lesz. A tengerpartok közelében elég sok nyitott, hideg vizes zuhany van, ott is lehet tisztálkodni, ha nem szégyenlős az ember.
Na és hol állhatok meg éjszakára? A matrica ( eredeti nevén self contained certification ), amit már korábban emítettem, lehetővé teszi az ingyenes “kempingek” használatát. Ezek elég változatosak, sokszor csak néhány hely, vagy egy virtuálisan elkülönített terület, parkolókban, néha a legszebb tengerparti megállók, vagy gyönyörű zöld mezők közepén. Mindegyikre más szabályok vonatkoznak, egyes helyeken csak egy éjszakát lehet maradni, míg máshol akár többet is. Ami közös bennük, hogy nagyjából vízszintesek (ez fontos a kényelmes éjszakához), és hogy a legtöbb közelében van legalább egy wc. Másra úgy sincs nagyon szükség, plusz akkumulátor van a kocsiban, amiről tudom tölteni a dolgokat, van tiszta ivóvizem, meg egy tartály a szürke víznek, két gáz rózsa és egy palack gáz, egy kis hűtő, meg világítás. A nyugati parton kevesebb az ingyenes lehetőség, ott inkább a normál kempingek fordulnak elő. Összességében így is csak kétszer kellett fizetnem helyért, ami nyolc éjszakára nézve szerintem nem rossz arány.
És hogy merre jártam a héten? Aucklandot magam mögött hagyva, elindultam észak felé, a Nothlandnak hívott területre. A keleti parton mentem fölfelé, és a nyugatin vissza. Körülbelül 2000 km-t vezettem, jó kis kör volt. Szerencsére Margó nagyon jól viselkedik, nem volt még egy össze szólalkozásunk sem. És ő a leggyorsabb, mindig a sor elején van! De jól bírja a gyűrődést, nem cukorból van. Első megállóm a Waipu Caves volt, amiről már tettem fel képeket az előző bejegyzésben. Ezt követte az első viharos éjszaka, az egész estés ringatózással, de szerencsére ennek ellenére nagyon jót aludtam. Másnapra az ég is kitisztult, úgyhogy célba vettem a Csendes-óceán partját. Elképesztően gyönyörű, paradicsomi szakaszokból áll, úgyhogy a második éjszakámat muszáj volt ott töltenem (meg a következőt is :D). Be kell vallanom, elég jó érzés az óceán parton a napfelkeltét nézve, egy forró kávéval a kezemben ücsörögni. Nem kell rohannom sehova, bármeddig időzhetek, magamba szippantva ez első sugarakat. Új-Zélandnak, már csak ez a kis része is elképesztően sokféle. Egymást váltják a vízesések, tavak, dzsungelek, zöld legelők és a sivatag. Mindez pár órányi autó útra egymástól. Hihetetlen! Felmentem a legészakibb pontig, aztán a sivatagba. Megnéztem a 2000 éves Kauri fákat, majd kicsit dzsungel túráztam. Sosem vezettem még a tengerparton. Mostmár ezt is kipipálhatom. 20 km-t mentem a tükörsima, nedves homokban. Megunhatatlan! Nehéz is összeszedni, és leírni minden élményt az elmúlt hétről, annyi mindent láttam.
Jelenleg Aucklandtől 50 kilométerre vagyok, egy kikötő parkolójában, ahol az éjszakát töltöm. Vissza kellett jönnöm, ugyanis holnap érkezik Zsofi! Valakinek mégiscsak várnia kell a reptéren. A következő 4 napot egy előre lefoglalt szálláson töltjük, így neki is könnyebb lesz leküzdenie a jetlaget, és kicsit hozzá szokni az itteni dolgokhoz. Utána valószínüleg elindulunk újra észak felé, ezeket neki is át kell élnie, mindent elmesélni úgy sem lehet. És hát tényleg megunhatatlan! Legközelebb innen folytatom.
Margó
Egy kicsit el vagyok maradva, tudom, bocsi. Sok volt a dolgom. Egyből bele is kezdek, folytatom ott, ahol legutóbb abba maradt. Az autó vásárlásnál. Ez nem egy egyszerű dolog, nagyon fárasztó. És én még a jó időszakban vagyok itt ehhez, nem is tudom mi lehet ha szezon van. Az előző bejegyzésben leírtam, hogy megyek majd megnézni egy kocsit, és remélem hogy majd AZ lesz. Hát nem az lett. És nem is a következő, vagy az az utáni. Történt ugyanis, hogy a megbeszélt időpont előtt nem sokkal kaptam egy üzenetet az eladótól, hogy sorry sorry, de eladta. Amivel nem lett volna gond, ha nem az első időpontot beszéljük le ami neki jó volt. De hát ez ilyen. Fárasztó, mert keresed a neked tökéleteset, több napig böngészed a hirdetéseket, listát írsz, kigyűjtöd a lehetséges jelölteket, majd nagy nehezen választasz egyet, ami kipipál mindent. És még sem az lesz. De nem baj, biztos így kellett lennie, majd a következő. Aztán ott is ugyan ez, vagy hasonló történik veled. Eljön a nap, amikor végre tényleg meg is nézed a kiválasztottat, te vagy az első! Minden rendben van, tetszik is, meg is vennéd, viszont ők pont a másik brigádból vannak, és mindenképpen meg akarjak mutatni a következő embernek is, akivel még aznapra lebeszélték. Biztos nem ajánlottam eleget. Ha van egy keret, nem szabad fölé menni, akármennyire is tetszik. A következő már annyit mond ami pont afölött van, amit te ajánlottál. Érethető, az eladó érdeke, hogy minél többet kapjon érte, én is ezt csinálnám, csak erről az oldalról bosszantó. Sebaj, majd a következő…
Éppen a mászó teremben voltam (feszültséget levezetni :D), amikor is két út között a pihenő időben gondoltam átpörgetem a hirdetéseket, hátha van valami új. És igen! Megakadt a szemem egy szépséges öreglányon (mostmár nevén nevezhetem, Margón), egy 1996-os Toyota Hiace-en. Nem pipál ki mindent a listámról, de valahogy megfog. Ráadásul egy perccel ezelőtti a hirdetés. Le is csapok rá, megírom a tulajdonosnak, hogy engem érdekel, ha minden rendben van vele, szívesen megvenném. MIkor tudom leghamarabb megnézni? Két nap múlva, jött a válasz, még éppen a Mount Taranaki környékét járják, de utána Auckland a cél. Meg is beszéltük, hogy akkor majd ír ha már a közelben van, én bent leszek a belvárosban.
Kis kitérő. Egy éjszakát aludtam egy hostelban, a CBD-n belül (Central Business District). Az eredeti terveim szerint előző hét csütörtökön már egy furgonban akartam tölteni az éjszakát, de hát ugye az nem így alakult. A srácoknál pont befoglalta valaki azt az egy estét, így onnan el kellett jönnöm. Szerencsére utána szabadok voltak egészen a mai napig. Le is beszéltem velük, hogy akkor maradnék még ameddig tudok. A hostel teljesen rendben volt, bár eléggé pangott, nem volt túl nagy élet. A 12 fős szobában összesen 5-en aludtunk, szóval egy egész emeletes ágy az enyém volt. Tisztának tiszta volt, az emberek kedvesek voltak, de nem hozta a San Franciscoi Green Tortoise hangulatot. Vissza az autóhoz.
Csütörtök délutánra le is beszéltük a találkozót, az aucklandi hadászati múzeum parkolójába. Időben ott is volt, nem kellett rá várnom fél órákat ( korábban a 30 perc már jónak számított ). Egy nagyon kedves, mosolygós lány várt az autó mellet. Ő Pia Németországból, aki fotósként utazza körbe a világot, és mivel az új-zélandi vízuma éppen lejár, ezért az itteni útját be kell fejeznie.
Az autó élőben is szép, nagyon hangulatos, valahogy egyből elkezdtem kötődni hozzá. Elvittem egy teszt körre. Ez volt az első manuális váltós kocsi amit itt próbáltam, úgyhogy kicsit aggodva indultam, most még is csak a béna kezemmel kell váltanom. Nem volt vele semmi gond, szerencsére a fokozatok ugyan ott vannak. Valahogy éreztem hogy Ő az. Utána jött a hideg zuhany, hogy utánam még jön egy pár megnézni. Mégis teljesen más érzéssel köszöntem el Piatól, mint az eddigi tulajoktól. Megbeszéltük, hogy amint megnézték, utána ír, hogy hogy döntött.
Másfél óra múlva jött az üzenet, hogy a másik vevőnek még kell egy-két nap gondolkodási idő, úgyhogy ő úgy döntött, hogy nekem adja el. Másnap ( pénteken ) intézhetjük is a papírmunkát, meg az átírást. Foglalt időpontot egy szerelőhöz is, mert egy teljes átnézést/javítást, illetve két új első gumit még sikerült bele alkudnom az árba. Rettentő boldog voltam, egyből el is újságoltam Zsófinak, hogy lesz hol laknunk.
Másnap a szerelőnél találkoztunk, és amíg megcsinálták rajta a szükséges dolgokat ( olaj, olaj szűrő csere, és a két gumi ), addig beültünk ebédelni egy indiai helyre, mert egyikünk sem evett még aznap az izgalomtól. Nagyon kedves lány, ellátott tanácsokkal, mit, hogy, merre, miket érdemes megnézni. A papírmunka része igazából az átírást jelentette. Bárcsak mindenhol ilyen egyszerű lenne, mint itt! Bementünk egy patikába, aminek volt egy posta sarka is. Itt mindketten kitöltöttünk egy papírt, azt odaadtuk a patikusnak, aki bevitte az adatokat a gépbe, majd egy széles mosoly kíséretében oda nyomta a papírt a kezembe, hogy készen vagyunk. Ennyi! Ingyen! Péntek este már kocsival mentem vissza a srácokhoz.
A hétvégét, és a hét elejét még náluk töltöttem. Nem jártam sok fele, de ezek elég dolgos napok voltak. Kipakoltam ez egész autót, átnéztem, és kitakarítottam mindent az utolsó csavarig. Mégiscsak ez lesz az otthonunk valamennyi időre. A mászást azért most sem hagytam ki, kétszer is el tudtam menni.
Aztán eljött a mai nap. Jelenleg Mardsen Bay-ben ringatózok a tengerparton. Amióta itt vagyok, egyszer sem volt még ennyire rossz idő. 60 km/h-s szél van, 100 km/h-s széllökésekkel, és szakadó esővel. Tényleg olyan érzés, mintha egy hajón lennék, remélem nem leszek tengeri beteg, és inkább majd alszok egy jót. Ma egy ingyenes kempinget választottam, gondoltam ez az első éjszaka, még úgy sem kell megfürdenem. Az ide út elég rossz volt, sajnos a szél és az eső nem most kezdődött, hanem csak folytatódik. Azzal nem számoltam, hogy mennyivel jobban fognak érződni a széllökések egy ekkora autón. Sok megállót így nem is iktattam ma be, két partszakaszon és a Waipu barlangnál álltam csak meg. Viszont ami biztos, hogy ez az ország gyönyörű! Ezen a kétszáz kilométeren alig tudtam becsukni a számat. És a barlang. Sosem láttam még hasonlót sem. Alapvetően egy “egyszerű” cseppkő barlang, viszont ha beljebb megy az ember ( ehhez érdemes papucsban, vagy gumicsizmában érkezni, mert néhány helyen át kell gazolni a benne folyó patakon ), akkor meglátja a csillagos eget. Egy egész galaxis rendszert. Többek között itt is laknak az új-zélandi glow worm-ök ( érdemes utána olvasni, elég érdekesek szerintem, Arachnocampa luminosa ), amik apró fényforrásként sejlenek fel a barlang falain és mennyezetén. Nagyon érdekes volt teljesen egyedül lenni egy hatalmas sötét barlangban, ezernyi apró kis világító pont között. Aki erre jár, ne hagyja ki, felejthetetlen élmény. A képek ezt nyilván közel sem adják vissza, de azért megpróbáltam csinálni néhányat.
Az autóról készült képek nagy részét még Pia csinálta, nekem még csak most indulnak a kalandok vele.
Auckland
Pont egy hete vagyok itt. Nagyon érdekes hogy mennyi minden történt, és közben mennyire semmi. Az elején még minden új, minden más, és itt tényleg az. Nem igazán találkozok a megszokott dolgokkal semmilyen formában. Sem az illatokban, sem a boltokban, sem a szokásokban, sem az emberek között. Szerencsére a srácok akiknél lakok, megkönnyítik ezt a helyzetet. Velük tudok magyarul beszélni, nagyon jó fejek. Ők is working holiday vízummal jöttek, csak már fél éve. Van két kutyájuk is, Flopi és Gofri, akik mindig készen állnak egy kis simogatásra, vagy kajára, és úgy tudnak örülni az embernek, mintha már évek óta ismernék. Egy albérletben laknak, egy viszonylag nagy házban, Auckland 17.-kerületében. Így van egy állandóan kiadó üres szobájuk külön fürdővel. Itt lakok én ez a jelenlegi birodalmam. Sokkal kisebb mint az eddigi életterem, mégis hatalmas ahhoz képest, ami ezután lesz. Az már biztos számomra, hogy elég hamar képes vagyok alkalmazkodni az új helyekhez, érkezesem másnapján már úgy éreztem mintha régóta itt laknék. Remélem ez a továbbiakban is ilyen egyszerű lesz.
Napjaim nagy részét az ügyintézés, keresgélés, megértés, dolgoknak való utána járás teszi ki. Felkészülten érkeztem, aminek tudtam utána néztem, de képtelenség ennyi mindenre emlékezni, úgyhogy egy új leküzdendő feladat előtt át kell néznem az adott témát elölről, csak hogy biztosra menjek. Egy kicsit lassítja a dolgokat a húsvét hétvége, mivel itt is zárva van minden ( kivéve az indiai helyeket ). Új-Zélandi számom már van, még a reptéren vettem egy SIM kártyát, mobil nettel. Enélkül elég nehéz lenne meglenni, már csak a közlekedés miatt is. Itt az is más kicsit. A rendszer nagyon hasonló ahhoz, ami Hollandiában működik. Kellett szereznem egy AT Hop kártyát, ami feltölthető pénzel ( szerencsére online is ). Ezt kell lecsippantani felszálláskor és leszálláskor is, és az átutazott zónák alapján számítja a költséget. Ez nem olyan olcsó, kb 1000-1500 ft alatt nem jön ki egy út. Létezik havi bérlet is, ami korlátlan számú utazást tesz lehetővé, de ennek az ára kb 50000 ft. Ha a buszmegállóban állsz, és nem intesz a buszsofőrnek, akkor nem fog megállni. Ha mégis megszánna, mert messziről látja rajtad, hogy turista vagy, és nem vagy tisztában a helyi működéssel, akkor talán megáll. Miután felszálltál, elég hamar rájössz, hogy a rossz oldalon vagy és nem is abba az irányba mész amerre neked kellene. Ezt már sikerült a saját bőrömön megtapasztalni :). Valahogy nem akar egykönnyen átállni az agyam, a baloldali közlekedésre. Sokat javult már, de azért még egyáltalán nem rutinszerű, inkább gondolkodós. Sokat segített, hogy a minap egy emeletes buszon utaztam, és le tudtam ülni a legelső fenti helyre, a sofőr fölé. Így újra tudtam játszani az egyik kedvenc gyerekkori tömegközlekedős játékomat, amiben én vezetem a járművet. Nem is bánom még, hogy nem vettem kocsit, kellett ez a kis idő, hogy volán mögé merjek majd ülni.
Az autóvásárlás menete sokkal gyorsabb, egyszerűbb és olcsóbb itt, mint otthon. Vasárnaponként van egy nagy autópiac a belvárosi részen, az volt a tervem hogy majd ott találok valamit. Sajnos ez most a húsvét miatt elmaradt, amivel csak odaérkezésem után szembesültem. Szerencsére néhány eladó is így volt ezzel, ezért meg tudtam nézni 6 autót az ad hoc jelleggel szerveződő piacon. Egyik sem volt pont olyan, mint amit én szeretnék, de legalább már van némi tapasztalatom, hogy pontosan mit keressek. A legtöbb eladó autót egyébként marketplace-n lehet találni. Jelenleg vásárlás szempontjából nagyon jó időszakban vagyok, ugyanis itt most ősz van, a szezon vége. Sokkal nagyobb a piac mint a kereslet, és az árak is nyomottabbak. A holnapi napra le is beszéltem egy eladó furgont, megnézésre, kipróbálásra, remélem ez lesz AZ a kocsi, amiben a következő időszakot töltöm/töltjük. De erről majd később beszámolok, addig nem akarom elkiabálni.
Pont a mai napon kaptam meg a helyi adószámomat, amivel tudok helyi bankszámlát nyitni, és majd munkát is vállalni. Ha meg lesz a kocsi, akkor valószínüleg ki is próbálok majd valami tipikus WHV-s (Working Holiday Visa ) munkát, valószínüleg egy kiwi farmon. Egyelőre elég nyomasztó tud lenni, hogy a kis megtakarított pénzét költi az ember napról napra, anélkül, hogy bármilyen bevétele lenne. Remélhetőleg ezen majd változtat a munka. Most még csütörtök reggelig itt maradok a srácoknál, aztán majd meglátom merre tovább. Ezt nagyban az fogja meghatározni, hogy sikerül e megvenni a Campervan-t.
De mivel töltöttem még az időt? Természetesen voltam mászni, kétszer is mióta itt vagyok. Körülbelül egy órára innen van, az ország legnagyobb boulder terme, a Boulder Co. Auckland. Nagyon jó kis hely, hatalmas falfelületekkel, jól felszerelt kondi termemmel, és bár résszel. Érdekes, hogy itt mennyire nem használják ki a rendelkezésre álló helyet. Vannak olyan falszakaszok, amire csak egy-egy út van felrakva. A jó kis otthoni Flowban, ez még legalább plusz 100 utat jelentene :D. Az emberek kedvesek, a közösség jónak tűnik, igyekszem is beenni magam, amennyire csak tudom. Már szereztem lehetséges mászó partnereket is kintre. A legtöbben csak sport utaznak, ami nekem nagyon jó. Az egyetlen nehézséget a más fajta grading system adja, itt ugyanis a Ewbanks féle rendszert használják. Emiatt nem mindig egyszerű lecsekkolni, kivel mászhatna az ember a saját szintjén. Amikor előszőr azt mondták hogy ők kb 19 és 24 között mozognak, akkor nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Szerencsére az internet ebben is segített, lefordítva ez a 6a+ 7a+ közötti tartomány, ami nekem is tökéletes. Új volt még, hogy itt nem igazán vannak öltöző szekrények, mindenki kis nyitott fakkokban tartja a cuccait. Nem kell attól félni, hogy bármi eltűnne, bár ezzel nekem szerencsére otthon sem volt negatív tapasztalatom, soha.
Ezen kívül még eltöltöttem két napot Auckland belvárosában ( CBD - Central Business District ). A városkép nagyon változatos, a hatalmas, modern épületek között meg lehet találni egy két gyönyörű régi építésű házat is. A külsőbb területei pedig régebbi, amerikai városkákra hasonlítanak. A kikötőből renget komp indul a környező szigetek valamelyikére, amiből elég sok van. Majd felfedezem ezeket is előbb-utóbb. Meglepően dimbes-dombos, sokat kell felfele kaptatni, ami a rengeteg vulkánnak köszönhető ( 53 vulkán ), ezekre épült a város. Emiatt sokszor teljesen olyan érzésem volt, mintha megint San Francisco utcáit járnám. A parkok itt is gyönyörűek, rendezettek. Néhány hely úgy van kialakítva, mintha nem is egy városban lenne az ember.
Felmentem a Mount Eden tetejére is, ami az egyik legmagasabb vulkáni kráter Aucklanden belül. Ez a helyi maori kultúra számára még napjainkban is szent hely, így az 50 méter mély kráterbe nem szabad lemenni. Elképesztő látványt nyújt a belvárossal a háttérben. Sokan járnak ide biciklizni, futni. Elég jó állóképességet ad, ha az ember heti többször is felrohan ide.
Időjárás szempontjából elég változatos az ország, vagy legalábbis ez a területe. Gyakran esik az eső a semmiből, aztán újra süt a nap. Ami általában minden napra elmondható, hogy szeles. Az UV sugárzás elég magas itt, még egy felhős napon is sikerült a tarkómnak leégnie kicsit. De ennyit a mai posztba, majd jövőhéten folytatom. Ha lenne bármilyen kérdésetek, nyugodtan írjátok meg kommentbe, amire tudok válaszolok majd. Addig is még nehány kép a végére.
Shanghai
Szóval ez a nap is eljött, elindult hát a nagy kaland. Hogy mennyire lesz nagy, azt még nem tudom, első körben egy évig maradhatok a mostani vízumommal, az országba való belépéstől kezdve. Ha minden jól megy ez március 26.-án ottani idő szerint délután fél 5 körül fog megtörténni Aucklandben. Jelenleg még magyar idő szerint március 24.-e este 9 óra van, de mivel nem sokára Shanghaiba érek, ezért nekem ez már 25.-e reggel 4 óra 30. Most kezdjük az ereszkedést, én meg majd folytatom.
…
Megérkeztem Aucklandbe! Nagyon hosszú volt az út, és amikor azt mondom, hogy hosszú, akkor tényleg nagyon nagyon hosszú. Március 24.-én kezdődött, 11:30-as indulással Ferihegyről. Ezt egy 10 és fél órás repülő út követett egészen Shanghai-ig. Ottani idő szerint reggel 5-kor landolt a gép, és kicsivel éjfél után indult a következő, így volt egy teljes napom felfedezni a várost.
Jártam már Ázsiában, de mindig meglep mennyire különböző az ottani kultúra a miénkhez képest. Fölösleges is lenne elkezdeni sorolni ezeket a különbségeket, ezt inkább meg kell tapasztalni.
Shanghai építészete lenyűgöző! Keveredik benne minden féle európai és tradicionális kínai stílus. A város látképébe bele tartoznak az art deco épületek, amelyek mellett ott vannak a kínai templomok, régi város részek, a háttérben a hatalmas felhő karcolókkal, amelyek tetejét a felhők borítják. Napokra el lehetne veszni utcáin, és metró hálózatában. Ebből van is bőven, összesen 18 vonal. Ezeket különböző színekkel és számokkal jelölik, ami nem a legnagyobb segítség egy színtévesztőnek. Szerencsére a számokat ismerem, így nem okozott gondot hogy melyik vonalat használjam. Az egynapos bérlet ára 18 yuan (kb 950 ft), ami szerintem abszolút megéri. Olyan érzésem volt, mintha az egész város alá lenne ásva, egyes átszállásoknál 15-20 percet sétáltam a föld alatt. Nem azért mert eltévedtem, hanem ekkora távolságok vannak. Nagyon könnyen lehet navigálni az alagutakban, mindenhol ki vannak írva a megállók nevei angolul is, a kocsikon be is mondják őket érthető módon. Ezt leszámítva nem igazan hallottam angol szavakat. A reptéren még beszélték a nyelvet, viszont a városba érve ezt hamar elfelejtették.
A maglev vasúttal mentem be a reptérről (transzfer jegy ~80 yuan) a központba. Sokat nem éreztem a 300 km/h tempóból, ezen a sebességen kb 1-1,5 percet ment maximum, utána már lassított is. 30km távot kb 7 perc alatt tette meg. Az egyetlen észrevehető különbség egy normál vonathoz képest az ablak előtt elhaladó dolgok sebessége, és a kanyarok dőlés szöge.
Az ételek elképesztően finomak, érdemes minél több dolgot kipróbálni. Rendelni nem egyszerű, az étlapok nincsenek lefordítva angol nyelvre (maximum a nagyon frekventált turista helyeken, és a külföldieknek fenntartott éttermekben, de hat ezek nem érdekeltek :) ). Maradt a mutogatós módszer, ha valaki asztalán éppen megtetszett valami amit evett. Így elég nehez elmondani miket próbáltam. Szeretem azt az érzést amikor kóstolás előtt még csak azt sem tudja az ember hogy milyen ízre, állagra, hőfokra számítson, édesre, sósra, savanyúra, hidegre vagy melegre vagy ezek kombinációjára. Nyitottan kell hozzá állni, akkor nem igazán lehet mellé lőni. Mindenképpen izgalmas és finom lesz.
A parkok gyönyörűek, szerintem a fűszálakat is egyesével vágják. Ha abból indulok ki, hogy több embernek is az volt a munkája hogy a pázsiton térdelve, egy szemöldök csipesz segítségével, egyesével húzgáljon ki minden gyomnövényt, még az előző állítás is igaz lehet. A sok munka meg is látszik, nagyon jó érzés megpihenni kicsit ebben a rendezett, nyugodt környezetben a városi forgatag után.
A hangulat teljesen más lesz sötétedés után. Az utcák megtelnek emberekkel, felpezsdül az élet, a hatalmas kijelzők és neon fények bevilágítják az egész várost. Minden villog, még a rendőrök ruhája is. Rendőrből pedig sok van éjjel és nappal is. Minden sarkon, minden utcában, a metró környékén, meg úgy bármerre. Nem tudsz egy ponton megállva anélkül körbe nézni, hogy ne vennél eszre legalább egyet. De ha véletlenül éppen mégsem látna rád senki, akkor sincs baj, mert a kamerák biztosan figyelnek. Biztonságban vagy! Csokrokban nőnek az oszlopokon, épületek sarkain, házfalakon. A metró lejárókban, és a legtöbb plázában még egy röntgen gépen is át kell küldened a csomagod ahhoz, hogy beengedjenek. Elvileg robbanó anyagot keresnek ilyenkor. Szerencsére a zsebeket csak a reptéren pakoltatják ki, azzal nem megy mindig az idő.
A nap végére már nem sok energiám maradt, a reptérre vezető úton sikerült állva is elaludni a metrón. Végül is mar csak 11 és fél óra repülés várt rám, erre az időre úgy sem volt más tervem mint, hogy csukva tartsam a szemem. A gépek egyébként késés nélkül indultak mindkétszer, teljesen rendben volt a kaja is, és kényelmes volt (már amennyire a turista osztály lehet), szóval köszi China Eastern Airlines.
Aucklandból egyelőre nem sokat láttam, a reptérről egy Uberrel egyből a szállásra jöttem. Viszont abból amit eddig tapasztaltam, nagyon tetszik. Ahogy ültem a kocsi hátsó ülésén és bámultam kifelé az ablakon olyan érzésem volt, mintha újra Kaliforniában lennék, csak más az idő, és minden barátságosabb. Az egyetlen furcsa dolog, hogy mindenki a rossz oldalon közlekedi, de ehhez nekem is hozzá kell majd szoknom hamar, most ugyanis az autó vásárláson a sor. De erről majd egy következő bejegyzésben számolok be, most még ki kell pihennem az utazást.
Az elmúlt két nap összesítve: 22 óra repülés, 42 óra ébren lét, legalább egy óra kézzel-lábbal mutogatás, 5 megnézett templom, ~20 új megkóstolt étel és ital, ~800 kép, ~20 biztonsági ellenőrzés, ~25 lábon megtett kilométer, ~19000 km repülőn.
